Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) – az Oscar-gálán aligha lesz mellőzött

Riggan (Michael Keaton) a 90-es években nagy mozisztárnak számított a Birdman nevű szuperhős-produkció főszereplőjeként. A folytatásokat is megélt sorozatnak azonban már több mint 20 éve vége, hősünk pedig eltűnt a süllyesztőben. Hiába, ilyen a szórakoztatóipar! Riggan azonban a visszatérését tervezi, ám nem a mozikba, hanem a színházba. Írja, rendezi és főszereplőként is jelen van egy Broadway-darabban, ami ha sikeres lesz, a határ a csillagos ég!

Ahogy közeledett az év eleji díjszezon, úgy lett egyre világosabb, hogy Inárritu műve az egyik legnagyobb esélyese az összes rangos elismerésnek. Mégsem érheti az a vád, hogy csak aranyszobrokra vadászna, ugyanis teljes mértékben egyedi, kreatív és őszinte alkotás. Mielőtt kifejteném, hogy miért, meg kell állnom a technikai kivitelezésnél, ugyanis ez a Birdman lelke. A cselekmény úgy néz ki, mintha egy óriási jelenet lenne, kvázi „nincs benne vágás". A kamera folyamatosan a szereplők közt siklik, ami autentikussá varázsolja a látottakat. Effektíve olyan a film, mintha egy színdarabot néznénk, ami azért zseniális, mert egyfajta dráma a drámában felállást kapunk. A külcsínbe tehát nem lehet belekötni, lássuk a tartalmat. A film főhőse Riggan, körülötte forog minden. A mellékszereplők szintén egytől egyig olyan karakterek, akiken látszik, hogy gondosan írták meg őket, nem holmi sokadik mellékalakként gondoltak rájuk. Itt van rögtön Mike (Edward Norton), a nárcisztikus sztár, aki remekül elcsatázgat Riggannel. A másik nagyon fontos szereplő a főhős lánya, Sam (Emma Stone), aki korántsem szent, de ő a fő katalizátor ahhoz, hogy Riggan meglássa, micsoda/kicsoda is valójában. Mindenképp meg kell említenem a főszereplő „másik énjét", akivel folyamatos belső harcban áll. Míg Riggan a darabjával szeretne bizonyítani, addig „szuperhős" tudatalattija a kommersz mozi felé húzza, ahol a pénz és a hírnév az úr.

A Birdman legnagyobb erejét azonban mégiscsak a műfaja adja. Tökéletes szatíra, ami nincs tekintettel senkire. Ugyanúgy nyíltan kimondja a véleményét az arrogáns színészekről, ahogy a léhűtő kritikusokról és a folyamatosan elégedetlenkedő közönségről, amelynek már nem számít a minőség.

Néhány kibontatlan mellékszál sajnos felróható a filmnek, de a Birdman mestermű, ehhez kétség sem fér. Úgy képvisel művészi értéket, hogy közben vicces, drámai és elgondolkodtató. Görbe tükröt állít a komplett showbusinessnek, mindezt szórakoztatóan, kellő öniróniával megspékelve. Így kell intelligensen, stílusosan fityiszt mutatni! Bravó! Taps! Függöny!