Kerülni az olcsójánosokat

Magam is tapasztalom, hogy bizonyos termékek irreálisan sokba kerülnek  mondta pénteken reggel a kanizsai vásárcsarnokban Szívósné Balikó Erzsébet.  És amikor alkudozok, nem egyszer hallom termelőktől, hogy odaadja annyiért, amennyiért kérem, mert a kereskedő még olcsóbban akarná elvinni...

De mi is a zöldség-gyümölcs terméktanács javaslata, és min alapulnak aggályaik? Mártonffy Béla, a szervezet elnöke vázolta álláspontjukat.

– Augusztusban főleg a paprika és a paradicsom esetében tapasztaltuk, hogy rettenetesen alacsony termelői árak alakultak ki – bocsátotta előre Mártonffy Béla. – Nyilvánvaló, ezt a jelenséget nem lehet elszigetelten vizsgálni, mi úgy gondoljuk, a gond alapvető oka az uborkánál jelentkezett E. coli baktérium, ami miatt egész Európában visszaesett a kereslet. Az orosz hatóságok hosszú ideig nem engedték be az országba a zöldséget és a gyümölcsöt, az itt maradt nagy felesleg pedig erős kínálati piacot hozott létre. Másfelől azt is tapasztalnunk kellett, hogy a gazdasági válság miatt igencsak csökkent a vásárlóerő, ami Magyarországon – ahol a teljes zöldség-gyümölcskínálatnak csak körülbelül a felét teszi ki a hazai – óriási érvágást jelent. A belső fogyasztás további csökkenése miatt a kiskereskedelem és az áruházláncok nem tudták teljesíteni első fél évi bevételeiket. Ennek nyomán elkezdtek megoldásokat keresni: azt tapasztaltuk, hogy a szokásosnál jóval nagyobb árréseket alkalmaznak.

Az elnök hozzátette, emiatt azt javasolják a kormánynak, hogy határozza meg, mennyi lehet az egyes termékek esetében a tisztességes árrés. Mint azt hangsúlyozta: ennek egyébként a római jogban is megvan az alapja, melyben az 50-50 százalékos arány minősül tisztességes profitnak. Szokol Pál nagykanizsai zöldség-gyümölcs kereskedő szerint nem a kis helyi zöldségesek, hanem a nagy multik zsákmányolják ki a termelőket. Mint arra rámutatott: neki ugyanis nemcsak az az érdeke, hogy a megélhetéséhez szükséges profitot biztosítsa magának, hanem az is, hogy a beszállítója hosszú távon megmaradjon. Utóbbi viszont elképzelhetetlen korrekt kapcsolat nélkül.

- Igyekeztem mindig úgy fordulni a beszállítóim felé, hogy én se járjak rosszul és nekik se legyen rossz szájízük – magyarázta az immár harminc éve kereskedő férfi. Szerintem inkább a nagy áruházláncokkal, a multikkal van baj, akik valóban nagyon keveset adnak, s azt is 60, vagy 90 napra.

Hozzátette, való igaz, hogy mostanában nehezebb az életük, de nem a válság miatt bekövetkező keresletcsökkenés, hanem a költségnövekedés okán. Jelentősen drágult az üzemanyag, ami nem utolsó tétel, mert hetente kétszer járnak Budapestre, a nagybani piacra. Azt is jelezte, bár a pletyka szerint 100–150 százalékos haszonkulccsal dolgoznak, ez nem igaz, jó, ha 50 százalék marad nekik. És ez sem tiszta haszon, ebből még ki kell gazdálkodni a költségeket. „Ha 20 százalékos nettó profitom van, annak már nagyon tudok örülni” – mondta.

Közben jött egy vevő, a szintén a vásárcsarnokban élelmiszer-kereskedelemmel foglalkozó Gajáry Lászlóné, aki azt mondta: szintén úgy gondolja, a zöldségkereskedők nem tudnak extra árrést alkalmazni, mert egyszerűen nincs pénzük az embereknek, azaz a túl drága árut nem veszik meg.

Egy Nagykanizsa közeli termelő azt mondta, már 20– 25 évvel ezelőtt is a – ahogy fogalmazott – „kereskedőneppermaffia” fölözte le a termelők hasznát a nagybani piacokon. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hiába szidják őket a termelők idestova 30 éve, a felgyorsult világhoz nekik is éppen olyan nehéz alkalmazkodni, mint a gazdáknak. Menni kell az áru után, amihez megbízható, azaz a legtöbb esetben új autó szükséges, jön a hitel, a lízing, az üzemanyagköltség, illetve ki kell fizetni a termelőt is, akinek legtöbbször csak 30 százalék jut. És akkor még nem vitte el a piacra az árut, amit a jó ég tudja, hogyan, mennyiért sikerül értékesítenie, illetve mennyi megy belőle a szemétbe.”

Riportalanyunk úgy véli: az egész rendszer úgy rossz, ahogy van. De nem a kereskedő teszi azzá, hanem a körülmények. „Ma nincs kit szidni, de az igazi felelősök azok, akik annak idején mindent elkövettek azért, hogy a parasztot bekényszerítsék a termelőszövetkezetekbe, s kivégezzék a bejáratott értékesítési együttműködéseket.”

A dél-zalai Sandon, 2 hektáron gazdálkodik Loncsár Gábor, aki őszibarackot és szilvát termel. Úgy véli: értelmetlen a kereskedők és a termelők közti kereskedelem bármilyen szabályozása, az ugyanis ellentmond mindenféle piaci törvénynek.


– Én személy szerint nem hiszek ebben – szögezte le a férfi. – A fele-fele arány nem működne, mert az áru nem egyetlen kereskedő kezén megy át. Én nagykereskedőknek szállítok, akik körülbelül 30 százalékos árréssel dolgoznak, s ők passzolják tovább az árut a kisebbeknek. Azt gondolom, mindenkinek jogában áll eldönteni, mennyiért adja oda áruját a kereskedőnek. Nem kötelező elpazarolni az „olcsójánosoknak”. Én megelégszem kevesebb, de reális pénzzel is, örülök, hogy elviszik és nem kell fél napot a piacon töltenem – helyette tudom tenni a dolgom... 


Szövetkezni kellene...
A problémára nincs biztos recept, de a jobb áron történő értékesítés lehetősége mindenki számára adott – véli Balogh Rudolf, a Zala Megyei Agrárkamara elnöke.

– Már a korábbi években kialakult a termelői csoportok, szövetkezések működésének optimális formája – mondta. – A kis őstermelők mégis általában önállóan, közvetlenül adják el portékájukat a piacon, esetleg áruházláncoknak, feldolgozóknak, a nagyobb méretű kisgazdaságok viszont már rendszerint összeállnak, s közösen hűtőházat építenek. Az ilyen fejlesztéseknek néhány évvel ezelőtt nagy „divatja” volt, ám az alacsony jövedelmezőség és a recesszió miatt megtört a kezdeti lendület. Pedig éppen hogy a hűtőházi tárolás az, ami segíthet kiküszöbölni azokat a helyzeteket, amikor egy termelőnek kényszerértékesítésen kell gondolkoznia.

Balogh Rudolf mesélte, valaki nemrég kérdezte tőle, hogy a 4 hektárnyi gyümölcsösében termett körtét menynyiért adja – 120 plusz áfáért kilogrammját, volt a válasz.
– Beszélgetőpartnerem ezen nagyon meglepődött, s elmesélte, hogy fajtától függően 320 és 400 forintért látott körtét az üzletekben – árulta el. – Eztán komolyan elgondolkodtam azon, hogy a 200 forintos haszon vajon kinél, vagy hol, melyik munkafolyamat (szedés, tárolás, válogatás) során rakódhatott rá a gyümölcs termelői árára...

Hangsúlyozta, a terméktanács által felvetett probléma tehát valós. Harcolni ellene csak – ahogy azt korábban is említette – az értékesítési, beszerzési szövetkezetek létrehozásával lehet, amit az állam is támogat. A piacba tervezett merev beavatkozást, az egyfajta rendeleti szabályozást viszont feleslegesnek tartja – nem tudja elképzelni ugyanis, hogy a multi majd osztani, szorozgatni fogja, kinek mennyi jár. 

Szerintem (Horváth-Balogh Attila jegyzete)
Egy újabb ügy, melyben nem tudni, kinek van igaza. Pontosabban, amiben megint mindenkinek megvan a magáé. Való igaz, a kereskedőnek úgy kell spekulálnia, hogy minden felmerülő költséget ki tudjon gazdálkodni a bevételeiből. De az érdekli-e, hogy a termelőnek mennyi marad, miután a pénzből levonta a talajmunkák, a vetőmag, a műtrágya, a növényvédelem és az ide-oda mozgatás költségeit? Mivel már minden voltam – ahogy mondani szokták – csak még akasztott ember nem, van személyes tapasztalatom is ez ügyben. És nem túl jó. Megboldogult ifjú koromban csak úgy mellékesen foglalkoztam zöldségtermesztéssel is – elsősorban a családi igények kielégítésére, a felesleggel pedig elmentem a piacra. Amikor nem volt időm kiállni a standra, végigkopogtattam a kereskedők ajtajain, hogy eladjam néhány zsáknyi csemegekukoricámat. A pontos árakra már nem emlékszem, de ha akkor mondjuk egy cső tengeri 70 forintba került, a zöldséges ajánlott érte 30-at. Tudtam, ha nem adom oda neki, rám szárad – s ezzel a kereskedő is tisztában volt, s maximálisan ki is használta a helyzetet. Szóval, ezzel csak azt akarom mondani: a mértéktartás még egy kereskedőnél is fontos erény... 



Helyi termék dosszié 


Biokertészet hókuszpókusz nélkül