Máig rejtély, mi lett a holttesttel - Kiss Bódog Zoltán, az édesapját elemésztő ötvenes évekről

- Szegény apám néhányszor biztos végiggondolta a siralomházban, hogy megérte-e...- veszi fel a múlt fonalát a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetségének Zala megyei elnöke, aki 2002 és 2006 között a Zala Megyei Közgyűlés elnöke volt.

- Apámnál a magyarságtudat és a hazaszeretet mindent megelőzött. Elmehettünk volna Nyugatra, 1945-ben odaállt az autó a házunk elé,  de ő úgy gondolta, nincs semmi bűne, tisztességgel védte ezt az országot. Később mégis hűtlenség büntette és demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés  miatt  ítélte halálra a hadbíróság. A horthysta katonatisztek levadászása már a negyvenes évek vége felé megindult. Különösen azokra fenték a fogukat, akik kitüntették magukat, s példaképül szolgálhattak. Az ő tönkretételük ugyanis azt üzente:  az országban teljes váltás történt, minden fronton. Apámhoz akkor még nem tudtak hozzányúlni, mivel nagyon jó kapcsolata volt a parasztpárti honvédelmi miniszterrel, Veres Péterrel. Meg azért sem, mert rá bízták az ejtőernyős alakulat megszervezését  Szolnokon. 1950-51-ben ő keltette új életre a "népi demokrácia" keretei között a magyar ejtőernyőzést.

Kiss Bódog Zoltán az ÁVH egykori, Mártírok utcai börtönében. A volt leánykollégium pincéjében kis kiállítás is emlékeztet a korszak kegyetlenségeire (Fotó: Pezzetta Umberto)

Volt miből merítenie, hiszen Kiss Zoltán azon hat ember között volt, aki a II. világháború idején elkezdte  Magyarországon a katonai  ejtőernyőzés meghonosítását. Szolnokon is kamatoztatta korábban  megszerzett  tudását, a létrehozott alakulat teljesítménye még az orosz tiszteket is lenyűgözte, a bemutatókon 3 ezer méterről ugrottak úgy, hogy csak 100 méteren nyitottak ernyőt.

Kiss Zoltán sorsa azonban, amint elvégezte feladatát megpecsételődött. A történet kafkai ívét érzékelteti, hogy az alakulat megszervezéséért 1951 nyarán jutalomból egyhetes beutalót kapott a balatonfüredi katonai üdülőbe. Onnan hívatták fel augusztus 3-án Pestre, avval az ürüggyel, hogy szükség volna a tapasztalatára az új típusú ejtőernyőkkel kapcsolatosan. (Berepülőként maga is kísérletezett ilyesmivel.) Megsejthetett valamit, mert búcsúzáskor, a füredi vasútállomáson azt mondta az akkor 8 éves Zoltánnak: "te vagy a legidősebb, terád bízom édesanyádat meg a testvéreidet." Az apa többé már nem tért vissza.

- A létezésének még a nyomát is ki akarták törölni... - folytatja Kiss Bódog Zoltán. - Egy házkutatás alkalmával minden vele kapcsolatos holmit elvittek, az utolsó cipőig, fényképig. Semmilyen személyes emlékünk nem maradt utána, csak a rokonoknál lévő családi fotók.

Néhány héten belül kizsuppolták őket szolnoki lakásukból, az anya a három gyerekkel Pápán húzta meg magát  a nagymamánál. Ettől kezdve a  családfő sorsáról  öt teljes évig nem érkezett semmilyen hír.  1956-ban, a forradalom idején édesanyjuk Pestre utazott, hogy a felszikrázó szabadság napjaiban hátha megtudhat valamit férjéről. Csak annyi derült ki, hogy az ÁVH Fő utcai börtönében korábban nyilvántartottak egy Kiss Zoltán nevű rabot. Hazatérve - pusztán azért, mert a fővárosban töltötte ezeket a napokat -, meghurcolták, egy évig nem kapott munkát. A mélyen vallásos asszony a történtek ellenére sem gyűlöletre, hanem helytállásra nevelte gyermekeit. Pedig másodrendű állampolgárként évtizedekig viselték a billogot, a továbbtanulás rengeteg akadályba ütközöt. De végül mindhárman diplomát szereztek.

Kiss Zoltán sorsának szilánkjaiból később is csak töredékes képet sikerült kirakni.

- Az apám elleni koncepciós per megalkotója Berkesi András, az ÁVH katonai elhárításának őrnagya volt, akit sokan inkább krimiíróként ismernek - halljuk. -  Egyik rabtársuktól tudom, hogy Berkesit beugrató ügynökként (agent provocateur)  tették be apám mellé a cellába. A felcsipegetett morzsákból aztán "remekül megírt" koncepciós pert kreált. Könnyen ment neki, megvolt hozzá minden tehetsége.

Az apára vonatkozó iratokat 2012-ben kapta meg a család. Ezt megelőzően  már 1988-ban módjuk volt belepillantani néhány papírba, s az apa jegyzeteiből kiderült, hogy "emberi elmével elképzelhetetlen kínzások" hatására írta alá vallomásait, amiket  aztán az első adandó alkalommal visszavont. Ezek a feljegyzések azonban már nem szerepeltek a három éve kézhez kapott 346 oldalnyi dokumentációban.

- Nagy csalódás volt ez számomra, mert arra utal, hogy időközben manipulálták az iratokat - veti fel Kiss Bódog Zoltán. - Apámat 1991-ben rehabilitálták, akkor annyit megtudtunk, hogy 1952. április 10-én végrehajtották rajta a koncepciós perben született halálos ítéletet. A kivégzéséről szóló, a halottkém által ellenjegyzett  jegyzőkönyv azonban azóta sem került elő. Az ÁVH anyagai ugyanis a mai napig titkosak, csak a katonai ügyészség iratait kaphattuk meg.

Így az is rejtély előttük, mi lett a holttesttel. Hátborzongató félelmük, hogy tudomásuk szerint a börtönben daráló is működött.

- Át tudom érezni mindazok kínját, akiknek nem adatott meg, hogy tisztességben eltemessék a hozzátartozójukat. És micsoda értelmetlen, hiábavaló áldozat... - mondja. - Gondoljunk csak bele, amit 1945 után ez az ország produkált, az maga volt a csoda. Az átélt traumák ellenére 3-4 év alatt az osztrákokkal kerültünk egy szintre, mert az emberek úgy érezték, végre leráztak magunkról minden koloncot, a saját, független államukat építhetik. És akkor jön egy elcsalt, kékcédulás választás, ami után a maroknyi, agresszíven fellépő kisebbség szétzúzza  az álmokat, eltapossa a felszabaduló egészséges  energiát.  A tömény hazugságra épülő ítélkezési gyakorlat nyomán több ezer embert végeztetnek ki politikai okokból, 750 ezer ellen indítanak  valamiféle eljárást. 1955. novemberében több mint 37 ezer ember raboskodott, s ebből csaknem 20 ezer munkás volt... Döbbenetes, hogy a rendszer a sajátjait sem kímélte.  Mintha nem lett volna elég a milliót meghaladó világháborús veszteség, a holokauszt 600 ezer elhurcoltja, a hadifogság, málenkij robot 800 ezres tömege... A mai napig kényszeres kötelezettség erre emlékeztetni, mert az 56 után fellángoló nemzeti egység  csizma alá tiprásában látom az ország máig ható végletes megosztottságának az eredőjét.  Nálunk sajnos nem sikerült kibeszélni se a holokausztot,  se a világháborúkat, se a Horthy-rendszer túlkapásait, se az antiszemitizmust, se 56-ot. Ezért sem tudok egyetérteni avval a véleménnyel, hogy felejtsük már el ezt a sok borzalmat. Értem én, hogy hatvan évvel a történtek és 25 évvel a rendszerváltás után sokaknak már erőltetettnek tűnhet a bűnök felemlegetése. De azért a végtisztesség megadásának szándéka hadd legyen olyan erős, hogy emlékeztessünk azokra, akiket az életüktől fosztottak meg, nyíltan hazug vádak alapján. Elfelejteni csak azt lehet, amit le tudunk zárni. Feloldozás nélkül azonban ez nem megy.