Rozsnyói Sándor hamvai már magyar földben

A szűk körű, a család tagjai és néhány régi ismerős, barát és tisztelő jelenlétében megtartott megemlékezésre hazatért Rozsnyói Sándor fia, Rozsnyói László, aki édesapja hamvainak a felét hozta magával az anyaföldre. A család nevében Kiss Dénes szólt az egybegyűltekhez, felidézve a hajdani bajnok életútját és sportsikereit. Mint mondta, Rozsnyói Sándor akarata volt, hogy hamvait, illetve azok felét szülei, valamint testvérei, György és Ágnes földi maradványai mellé helyezzék el.

A keddi búcsúztatáson a család tagjain kívül jelen volt Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg polgármestere, továbbá a Zrínyi Miklós Gimnázium igazgatója, Horváth Attila és a Rozsnyói Sándor Alapítvány vezetői (Szikszay György, Karvalits Levente). Az olimpiai ezüstérmes kezdeményezésére 18 évvel ezelőtt létrejött alapítvány minden évben jutalmazza az adott esztendőben a gimnázium diákjai közül azt a sportolót, aki legnagyobb sportsikert érte el és emellett a tanulásban is az élen jár.

A keddi megyeszékhelyi szertartás után Rozsnyói László (balról) és családja, az édesapja, a zalaegerszegi születésű Rozsnyói Sándor olimpiai ezüstérmes atléta nyughelyénél Fotó: Pezzetta Umberto

Rozsnyói Sándor 1930. november 24-én született Zalaegerszegen, ahol a sporttal megismerkedett és itt járta ki iskoláit. A Zrínyi-gimnáziumban és a ZTE-ben kosárlabdázóként indult sportolói pályafutása, az érettségi után felvették a Testnevelési Főiskolára, ahol továbbra is kosárlabdázott (tagja volt a B-válogatottnak), de közben párhuzamosan atlétizált és tehetsége mindkét sportágban elvitathatatlan volt (klubjai voltak: ZTE, TF DISZ, TF Haladás, Petőfi VTSK, Budapesti Honvéd). Eleinte a 800 méter volt a fő száma, de mint később elmondta, nem akart a kor világhírű magyar középtávfutóival, Iharos Sándorékkal konkurálni, ezért a 3000 méteres akadályfutást választotta.

Bekerült a válogatottba, az 1954-es berni Európa-bajnokságon aranyérmet szerzett és a szám első hivatalos világcsúcsa (8:49,6) is az ő nevéhez fűződik, majd 1956-ban Budapesten 8:35,6 percre szorította le az aktuális világrekordot. A melbourne-i olimpiára már esélyesként utazott, azonban a brit Christopher Brasher mögött másodikként ért célba. A britet szabálytalan versenyzés miatt előbb kizárták, majd a fellebezés után újra győztesként hirdették ki. Rozsnyói Sándort 2007-ben a Nemzetközi Fair Play Bizottság diplomával jutalmazta, hiszen az ő vallomására is szükség lett volna a brit kizárásához, amit viszont nem tett meg. „Csak annyit kellett volna mondanom, hogy Brasher akadályozott, s már enyém is az aranyérem. Ez viszont nem történt meg, így nem mondhattam mást.” – nyilatkozta 2007-ben az elismerése kapcsán.

Az 1956-os olimpia után nem tért haza, előbb Ausztriában edzősködött, majd 1963-ben vándorolt ki Ausztráliába. Sydney-ben volt középiskolai tanár egészen 1988-ig, amikor nyugdíjba vonult. 2014. szeptember 1-jén, életének 84. esztendejében érte a halál a távoli földrészen.

A búcsúztatásra Ausztriából érkezett az egykori válogatott 800 és 1500 méteres síkfutó Tanay László, a fővárosból pedig az 5 és 10 ezer méteren szintén válogatott dr. Szabó Miklós, akik Rozsnyói Sándor sporttársai, egyen barátai voltak. Tanay Miklós elmondta, ők hárman a tatai edzőtáborban egy szobában laktak, hármójuk közül 1956 után ő Ausztriában telepedett le, Rozsnyói Sándor pedig néhány év bécsi tartózkodás után Ausztráliát választotta második hazájául. Hármójuk barátsága azóta is megmaradt. Tanay László utoljára két és fél éve Ausztráliában látogatta meg barátját, Rozsnyói Sándort.

Rozsnyói Sándor fia, Rozsnyói László családjával érkezett Zalaegerszegre, aki készségesen válaszolt kérdéseinkre édesapja végakaratával kapcsolatban.

– Édesapám még nem volt beteg, de a szüleimmel én és Sándor bátyám is beszélgettünk arról, mi legyen, ha az élet egyszer véget ér – mondta Rozsnyói László. – Apám azt akarta, hogy hamvai felét hozzuk haza,  a másik felét pedig ott, Sydney közelében szórjuk szét. Ami még nem történt meg, valószínűleg halálának egyéves évfordulója alkalmából kerül sor erre.

Rozsnyói László már Bécsben született, de a nyelvet,  a magyart ma is beszéli. Arról is kérdeztük, édesapja mennyire kötődött a szülőhazához.

– Nagyon, de ebben segített, hogy sok magyar barátja iélt Sydneyben – mondta  erről. –  Sokat gondolt Magyarországra, s nem véletlen, hogy akarata is az volt: ha meghal, hozzuk haza hamvait. Most egy szomorú apropóból vagyunk itt, hiszen elbúcsúztunk tőle, de boldog is a pillanat, hiszen így akarta.

Az „elszalasztott” olimpiai aranyérem is szóba került, ami sokszor téma volt az évek során.

– Nagyon sok újságcikk, interjú jelent meg apámról ezzel kapcsolatban kint Ausztráliában  – említette Rozsnyói László. – Magam is sportolok és mindig rá gondolok, hogy a fair játék a legfontosabb. Az igazság, az őszinteség az elsődleges, s azt hiszem, az apám is így gondolta.