2011.04.15. 13:28
A nagy ötös nyomában
Ha kenyai üdülésre adjuk a fejünket, ne érjük be a fehér homokos tengerpart és a pálmafák élményével, iktassunk a programba rövidebb-hosszabb szafarit.
Utóbbi szervezése egész iparággá nőtte ki magát, de szinte valamennyi szálloda saját kínálatában is szerepel a két- vagy háromnapos vadles. A programok olajozottan futnak, sőt, néha már az az ember érzése, hogy túlzottan is kimunkált a forgatókönyv. Persze ez a bölcsesség szerencsére csak utólag szállja meg az embert, a szavannán zötykölődve megkapjuk a nekünk kijáró illúziót.
Watamu és Malindi között elhelyezkedő szállodánk túrája a Tsavo Nemzeti Parkba vezetett, ami a legnagyobb Kenya több tucatnyi védett övezete közül. A magyar turisták által csak Csávónak becézett Tsavo 22 ezer négyzetkilométer kiterjedésű. Az 50-es évek végén adminisztratív okokból keleti és nyugati részre osztották, a kettő között húzódik a Mombasát Nairobival összekötő főút. Csoportunk a keleti részben kalandozott, amelynek méretéről legyen elég annyi, hogy az ország összes nemzeti parkja és rezervátuma területének mintegy 40 százalékát birtokolja.
Már a kora reggeli indulásnál nagy az izgalom, megvan-e minden kellék, szafarikalap, maláriatabletta, fényképezőgép, távcső, fertőtlenítő kendő stb. Hatosával ülünk be a felnyitható tetejű kisbuszokba, ahova széles mosollyal terelget bennünket vezetőnk, William. Ügybuzgalmát növeli, hogy fizetségének csak kisebbik részét jelenti a szervező irodától kapott summa, az érdemi összeget tőlünk reméli, borravalóként. Aminek mértéke persze attól is függ, hány vadat sikerül csapatunknak becserkészni a két nap alatt. Az út több órányi, közben gyönyörű pálmaligetek, csöpp kis falvak váltakoznak, míg megérkezünk.
A célegyenesbe fordulva a kocsik szétszóródnak, a tetőket felnyitják, a sofőrök visszafogják a tempót. Na, most aztán tessék guvadni. A táj a talaj vasoxidtartalma miatt harsány vörös színben játszik, így alig akarunk hinni Williamnek, amikor egy méretes, terepszínű halom felé intve elefántot jelez. Az, a bozótból kivillanó vörös domb? Elő a látcsövet (esetemben színházi), hadd lássuk!
De már nem is kell a kukker, az állat mozdul, lomhán emeli ormányát, billenti fülét, s hátulját mutatva elballag. A park híres vörös elefántjai a porban hemperegve tesznek szert valószerűtlen árnyalatukra, ami miatt könnyen összetéveszthetők a velük vetekedő méretű termeszvárakkal. Persze csak akkor, ha nem épp a szafaribusz előtt sétál át az egész trombitáló família az úton, amire ugyancsak akad példa.
Nagy az öröm, a "big five", azaz a nagy ötös (oroszlán, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú és leopárd vagy gepárd, utóbbiban megoszlanak a nézetek) egyik illusztris képviselőjét máris kipipálhatjuk a listánkról. Nem kell sokat várni a következő "trófeára" sem, az egyik gyér lombú fa árnyékában nyolcfős oroszláncsalád sziesztázik.
Legalábbis nagyon reméljük, hogy főétkezés után vannak. Mindenesetre erre utal az a blazírt nyugalom, amivel a kisebb forgalmi dugó kialakulását viselik, hiszen legalább öt-hat kisbusz ólálkodik körülöttük, telve veszettül videózó, fotózó lelkesült turistákkal. Varacskosdisznó a következő fogás, igaz, csúf az ábrázatuk, de igen helyesen kocognak autónkat kísérve. A kafferbivalyok már szerencsére távolságtartóbbak, bizalmatlan pillantásuk, leszegett busa fejük, orbitális homlokpáncéljuk senkit sem csábít cirógatásra.
A túra estéjén minden kényelemmel felszerelt, tájba illő lodge szolgál szállásul, ahonnan vacsora után még kicsapunk egy körre a bozótosba. Mi magunk irányíthatjuk a sötétbe fúró reflektort, s bár néhány denevérfülű rókán kívül csak azonosíthatatlan, felvillanó szempárokkal nézünk farkasszemet, azért határozottan van bukéja a csillagos ég alatti bóklászásnak. Főként, hogy a felajzott képzelet minden bokornak lábat növeszt.
Másnap már rutinos szafarizónak érezzük magunkat, a kisebb antilop-, kudu-, impala- és zebracsordák már alig váltanak ki ovációt, de azért a bársonyos tekintetű, legelésző zsiráfok látványa minden értelemben felrázza a vesekőzúzó utakon zötykölődő csapatot.
William egyszer csak irányt vált, s odalép a gázpedálnak. De irgalmatlanul. Kapaszkodunk, ahol érünk, de így is elszabadult teniszlabdaként pattogunk a kasztniban, miközben sofőrünk elképesztő rutinnal kerülgeti a vízmosásokat. Az izgalom oka kihallatszik a kis adó-vevőből: csíta, csíta...! A sofőröket ugyan-is állandó forró drót köti össze, ha valaki fontos állatot észlel, a viszonosság reményében riadóztatja a többieket is. Itt most éppen egy gepárd (cheetah) volt oly szíves az utunkba botlani. Őt kivéve mindenki nagyon elégedett a találkozással. Levezetésként felkeressük még a széles Galana folyó Víziló-pontját, de a víztükör moccanatlan. Úgy látszik, a vízilovak nem tudtak a randevúról.
További kép, cikk:
Kenya, a hakuna matata földje
