Menedék az üldözött rókaszőlőnek

Julika, aki egy éve költözött az utcánkba, és most is lelkesen ügyködik a kertépítésen, örömmel újságolta: sikerült „noha” szőlővesszőt szereznie.

Biztosra veszem, most többen felszisszennek: Fúj! Azt a szőlőt, aminek az a rettenetes ízű, „népbutító” bora van? De tehet róla az a szegény szőlő, hogy bort kotyvasztanak belőle? A gyümölcsnek semmi baja, olyan az íze, amilyen, én kedvelem, és szívesen bekebelezek belőle egy-egy fürtöt. Főleg nosztalgiából, régi szüretekre emlékezve, amikor, direkt kitolásból, mindig a legnohásabb sorra állítottak, s így matathattam a hideg fű között a tőke alatt, mert a sárgászöld bogyók a legkisebb érintéstől, szellőtől, sőt akár egy sóhajtól is leperegnek a fürtről.

Ha már szóba került, el is olvastam, amit híres szakirodalmárok papírra vetettek a noháról, és – elárulom tudatlanságomat – akkor értesültem róla, hogy „labruska” íze van, magyarul mondva: „róka ízű”. Lehet, hogy most kiesek a pikszisből is, de beismerem, bár édesapám vadász volt, életemben nem ettem rókát, így e kérdésben nem tudok állást foglalni.

Tovább guglizva persze kiderült, a „labruskán” poloskaízt értenek, de ami túl megy minden határon: e dehonesztáló jelzővel illetik az én kedvenc szőlőimet, az Izabellát, a Kormint és az Othellót is. Hát kikérem magamnak! Ezeknek a szőlőknek rájuk jellemző gyümölcsíze van. Az Izabellát például nem véletlenül nevezik „eperszőlőnek”, ugyanis az íze, akárcsak a friss eperé.

Az európai szőlészek és borászok hiába akasztottak szégyentáblát a „direkttermő” „amerikás” rókaszőlőkre, hiába tiltották be a telepítésüket és borukból még a bögrecsárdázást is, mifelénk nem tudták megtépázni a népszerűségüket. Igaz, a kiskertekből nem száműzték őket, nem is tudták volna, csemegeszőlőként bátran fogyaszthatók, s a családi borászkodásuk sem ütközik jogszabályba.

Othelló jól tűri az időjárás viszontagságait (Fotó: a szerző)

Ezek a gyümölcsök számos egyéb előnyük mellett jól tűrik a tárolást, nálam még karácsonykor is lóg pár fürt a kamrában. Sőt, hagyok kint néhányat a kordon védett zugolyaiban is, hogy arra jártomban le-lecsipegethessek róluk pár szemet, mert hűvös éjszakáktól gémberítve, ködöktől fonnyasztva, őszi napsütéstől édesítve finomabb, mint valaha.

A legnagyobb előnyük persze, hogy ellenállnak a rettegett szőlőkórságoknak, így nem kell őket permetezni, vagyis ideális lakói a biokerteknek. S mert „direkttermők”, egyszerűen, saját vesszőről szaporíthatók, a termésük ugyanolyan lesz, mint a szülő-szőlőtőkén, a gondozásukkal pedig a hozzám hasonló amatőr is megbirkózik. Ugyanúgy csurig vannak vitaminnal, mint az előkelő pereputty, a héjukban található rezveratrol, amely a szőlőben természetes gombaölő szerként szolgál, az ember szervezetében csökkenti az érelmeszesedés kockázatát és rákellenes hatású.

No, de nem is a szőlővel van a gond, hanem a borával. A kemény héjú bogyóik sok pektint tartalmaznak, ami ugyan jó hatással van az ember emésztésére, ám borrá lényegülése, erjedése során metilalkohollá alakul, ami köztudottan mérgező, agysejt gyilkoló hatású – bár az etilalkohol, azaz a normál alkohol sem éppen egy agysejt szaporító kemikália. Engem úgyamúgy ez a veszély egyáltalán nem fenyeget, nálunk lekvár készül a szőlőből is.