Utószezon (jegyzet)

Eddig sosem láttam, csak hallottam, hogy utószezonban a legszebb a tó és környéke, mert eltűnik a tömeg, elül a zaj, marad a csend és a háborítatlan természet. Türelmetlenül vártam hát a megtapasztalást, ám augusztus 20-a után is főszezoni tömeg hömpölygött a fürdőhelyeken, lubickolt a szokatlanul meleg hullámokban. – Hát senki sem dolgozik? Hát senkit sem vár az iskola?! – méltatlankodtam magamban, miután a hónap utolsó napjaiban sem csökkent a nyüzsi. Szeptember elsején aztán érezhetően kevesebben voltak a strandon, bár a helyi iskolából még lehozták locsizni az alsósokat, és tanítás után kamaszcsapatok is érkeztek jókat káromkodva. Az első teljes szeptemberi hét a német családoké volt, náluk később kezdődik a tanév, így szőke gyerekeik boldogan visongtak még a vízben. A következő hét délelőttjein kismamák és kisbabák népesítették be az öblöt, délutánonként nyugdíjasok érkeztek ráérősen diskurálva, kempingszékekkel. A parti büfé még üzemelt, de jó előre le kellett adni a rendelést: potyára nem forrósították az olajat... A harmadik héten a tóhoz vezető utcácskában már minden nyaraló bezárt, amolyan önkéntes polgárőrként szemléztem naponta a kint hagyott kukákat, kerti bútorokat, virágcserepeket, megvannak-e mind rend- ben. A parton néhányan napoztak, néhányan még megmártóztak, időnként kósza kerékpárosok húztak át a sétányon. A nyilvános vécé ajtajára lakat került... Az utolsó időszak egyik reggelén 25-en voltunk a strandon: 13 hattyú, 11 vadkacsa és én. Tükörsima, ezüst víztükör, a napsugarak ragyogásában fürdő túlparti hegyek, teljes csend vagy csak madárcsicsergés, végtelen nyugalom és harmónia. Ajándéknak éreztem ezt a napot, mégis úgy döntöttem: hazautazom. Vissza a városba, a zajba, a nyüzsibe. Még mielőtt szomorúsággá változna számomra ez a szépség...