Boltban az igazság, boltban a vigasz? (jegyzet)

Zala szép földjén, nem messze a megyeszékhelytől, van egy kis falu, melynek boltosa elkeseredett. Legalábbis ezt mondja, mikor felkeresi szerkesztőségünket, hogy a helyi kereskedők nehézségeiről zengjen panaszt. Kisvállalkozónk - kinek nevét, talán később megérthető okok miatt, mégsem citálnánk a nyilvánosság elé... - azt mondja: a mozgóboltok rengeteg falusi kiskereskedés halálát okozták már, itt a környéken is. Záporoznak a szavak, a diktafon alig győzi rögzíteni. Náluk a helyhatóság, panaszolja a bolt- és panzióvezető, egyetlen fillért sem kér ezektől a vállalkozóktól.

S míg a helyiek az adott településnek termelik a hasznot, ezek a mozgóboltosok máshová viszik a pénzüket. Nem értem hát, az önkormányzat miért idegen vállalkozásokat támogat a helybeliek helyett , teszi hozzá az elszánt kereskedő. Utánajárunk. Szakmánknak ugyanis - akárcsak a kereskedőkének - vannak szabályai. Míg a boltos jó esetben nem kínál romlott túrót vagy húsárut, mi sem töltjük a papírt vádaskodással, a másik fél megkérdezése nélkül. Így aztán a polgármesteri hivatal felé vesszük az irányt. Kiderül, a mozgóárusoknak ma már nem kell engedélyt kérniük, az önkormányzat egyedül abban dönthet, hova ad közterületfoglalási engedélyt. A kistelepülés azonban nem korlátoz, sőt, a helyiek igényének megfelelően, szívesen látja a guruló kenyerest, mert, ahogyan a polgármester kifejti, már egy negyven aláírást tartalmazó levelet is eljuttattak az önkormányzathoz ezért. Többször is előfordult ugyanis, hogy kereskedőnknél reggel nyolc és kilenc közt már nem volt kenyér és zsömle sem. Sőt, a szóbeszéd szerint az ő hathatós közbenjárására két évvel ezelőtt az addig naponta érkező mozgóárus egyszer csak nem jött többé. Hallunk még legendákat fenyegetésekről, számonkérésekről is - boltosunk ugyanis állítólag nem nézi jó szemmel, ha valaki máshol költi el a pénzét. Hogy a sztori kerek legyen, kereskedőnket szembesítjük a hallottakkal. Vitakésznek mutatkozik, érvel, cáfol, s elárulja: egyszer-kétszer valóban elfogyott a szénhidrát, de hát hol nem, két éve pedig megegyezett a pékséggel: tőlük szerzi be a zsömlét és kenyeret, ha mozóárusuk elkerüli a települést. A sztori kerek, közeleg a lapzárta, de egy egyeztetés még belefér. Boltosunk visszakozik, vádol és ideges, hogy ő nem ezt akarta. (Csak emlékeztetőül: ő hívta fel - többször is - a szerkesztőséget, s ő állt modellt fotósunknak is.) Ködös, már-már hollywoodi sztorit vezet elő, majd lecsapja a telefont, s e-mailben vonja vissza korábbi szavait. Bátor (száj)hősünk veszélybe sodorja a lapzártát, majd, a változatosság kedvéért újra ránk csapja a telefont.

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...

Zala szép földjén, nem messze a megyeszékhelytől, van egy kis falu, melynek boltosa elkeseredett. Legalábbis ezt mondja, mikor felkeresi szerkesztőségünket, hogy a helyi kereskedők nehézségeiről zengjen panaszt. Kisvállalkozónk - kinek nevét, talán később megérthető okok miatt, mégsem citálnánk a nyilvánosság elé... - azt mondja: a mozgóboltok rengeteg falusi kiskereskedés halálát okozták már, itt a környéken is. Záporoznak a szavak, a diktafon alig győzi rögzíteni. Náluk a helyhatóság, panaszolja a bolt- és panzióvezető, egyetlen fillért sem kér ezektől a vállalkozóktól.

S míg a helyiek az adott településnek termelik a hasznot, ezek a mozgóboltosok máshová viszik a pénzüket. Nem értem hát, az önkormányzat miért idegen vállalkozásokat támogat a helybeliek helyett , teszi hozzá az elszánt kereskedő. Utánajárunk. Szakmánknak ugyanis - akárcsak a kereskedőkének - vannak szabályai. Míg a boltos jó esetben nem kínál romlott túrót vagy húsárut, mi sem töltjük a papírt vádaskodással, a másik fél megkérdezése nélkül. Így aztán a polgármesteri hivatal felé vesszük az irányt. Kiderül, a mozgóárusoknak ma már nem kell engedélyt kérniük, az önkormányzat egyedül abban dönthet, hova ad közterületfoglalási engedélyt. A kistelepülés azonban nem korlátoz, sőt, a helyiek igényének megfelelően, szívesen látja a guruló kenyerest, mert, ahogyan a polgármester kifejti, már egy negyven aláírást tartalmazó levelet is eljuttattak az önkormányzathoz ezért. Többször is előfordult ugyanis, hogy kereskedőnknél reggel nyolc és kilenc közt már nem volt kenyér és zsömle sem. Sőt, a szóbeszéd szerint az ő hathatós közbenjárására két évvel ezelőtt az addig naponta érkező mozgóárus egyszer csak nem jött többé. Hallunk még legendákat fenyegetésekről, számonkérésekről is - boltosunk ugyanis állítólag nem nézi jó szemmel, ha valaki máshol költi el a pénzét. Hogy a sztori kerek legyen, kereskedőnket szembesítjük a hallottakkal. Vitakésznek mutatkozik, érvel, cáfol, s elárulja: egyszer-kétszer valóban elfogyott a szénhidrát, de hát hol nem, két éve pedig megegyezett a pékséggel: tőlük szerzi be a zsömlét és kenyeret, ha mozóárusuk elkerüli a települést. A sztori kerek, közeleg a lapzárta, de egy egyeztetés még belefér. Boltosunk visszakozik, vádol és ideges, hogy ő nem ezt akarta. (Csak emlékeztetőül: ő hívta fel - többször is - a szerkesztőséget, s ő állt modellt fotósunknak is.) Ködös, már-már hollywoodi sztorit vezet elő, majd lecsapja a telefont, s e-mailben vonja vissza korábbi szavait. Bátor (száj)hősünk veszélybe sodorja a lapzártát, majd, a változatosság kedvéért újra ránk csapja a telefont.

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...

S míg a helyiek az adott településnek termelik a hasznot, ezek a mozgóboltosok máshová viszik a pénzüket. Nem értem hát, az önkormányzat miért idegen vállalkozásokat támogat a helybeliek helyett , teszi hozzá az elszánt kereskedő. Utánajárunk. Szakmánknak ugyanis - akárcsak a kereskedőkének - vannak szabályai. Míg a boltos jó esetben nem kínál romlott túrót vagy húsárut, mi sem töltjük a papírt vádaskodással, a másik fél megkérdezése nélkül. Így aztán a polgármesteri hivatal felé vesszük az irányt. Kiderül, a mozgóárusoknak ma már nem kell engedélyt kérniük, az önkormányzat egyedül abban dönthet, hova ad közterületfoglalási engedélyt. A kistelepülés azonban nem korlátoz, sőt, a helyiek igényének megfelelően, szívesen látja a guruló kenyerest, mert, ahogyan a polgármester kifejti, már egy negyven aláírást tartalmazó levelet is eljuttattak az önkormányzathoz ezért. Többször is előfordult ugyanis, hogy kereskedőnknél reggel nyolc és kilenc közt már nem volt kenyér és zsömle sem. Sőt, a szóbeszéd szerint az ő hathatós közbenjárására két évvel ezelőtt az addig naponta érkező mozgóárus egyszer csak nem jött többé. Hallunk még legendákat fenyegetésekről, számonkérésekről is - boltosunk ugyanis állítólag nem nézi jó szemmel, ha valaki máshol költi el a pénzét. Hogy a sztori kerek legyen, kereskedőnket szembesítjük a hallottakkal. Vitakésznek mutatkozik, érvel, cáfol, s elárulja: egyszer-kétszer valóban elfogyott a szénhidrát, de hát hol nem, két éve pedig megegyezett a pékséggel: tőlük szerzi be a zsömlét és kenyeret, ha mozóárusuk elkerüli a települést. A sztori kerek, közeleg a lapzárta, de egy egyeztetés még belefér. Boltosunk visszakozik, vádol és ideges, hogy ő nem ezt akarta. (Csak emlékeztetőül: ő hívta fel - többször is - a szerkesztőséget, s ő állt modellt fotósunknak is.) Ködös, már-már hollywoodi sztorit vezet elő, majd lecsapja a telefont, s e-mailben vonja vissza korábbi szavait. Bátor (száj)hősünk veszélybe sodorja a lapzártát, majd, a változatosság kedvéért újra ránk csapja a telefont.

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...

S míg a helyiek az adott településnek termelik a hasznot, ezek a mozgóboltosok máshová viszik a pénzüket. Nem értem hát, az önkormányzat miért idegen vállalkozásokat támogat a helybeliek helyett , teszi hozzá az elszánt kereskedő. Utánajárunk. Szakmánknak ugyanis - akárcsak a kereskedőkének - vannak szabályai. Míg a boltos jó esetben nem kínál romlott túrót vagy húsárut, mi sem töltjük a papírt vádaskodással, a másik fél megkérdezése nélkül. Így aztán a polgármesteri hivatal felé vesszük az irányt. Kiderül, a mozgóárusoknak ma már nem kell engedélyt kérniük, az önkormányzat egyedül abban dönthet, hova ad közterületfoglalási engedélyt. A kistelepülés azonban nem korlátoz, sőt, a helyiek igényének megfelelően, szívesen látja a guruló kenyerest, mert, ahogyan a polgármester kifejti, már egy negyven aláírást tartalmazó levelet is eljuttattak az önkormányzathoz ezért. Többször is előfordult ugyanis, hogy kereskedőnknél reggel nyolc és kilenc közt már nem volt kenyér és zsömle sem. Sőt, a szóbeszéd szerint az ő hathatós közbenjárására két évvel ezelőtt az addig naponta érkező mozgóárus egyszer csak nem jött többé. Hallunk még legendákat fenyegetésekről, számonkérésekről is - boltosunk ugyanis állítólag nem nézi jó szemmel, ha valaki máshol költi el a pénzét. Hogy a sztori kerek legyen, kereskedőnket szembesítjük a hallottakkal. Vitakésznek mutatkozik, érvel, cáfol, s elárulja: egyszer-kétszer valóban elfogyott a szénhidrát, de hát hol nem, két éve pedig megegyezett a pékséggel: tőlük szerzi be a zsömlét és kenyeret, ha mozóárusuk elkerüli a települést. A sztori kerek, közeleg a lapzárta, de egy egyeztetés még belefér. Boltosunk visszakozik, vádol és ideges, hogy ő nem ezt akarta. (Csak emlékeztetőül: ő hívta fel - többször is - a szerkesztőséget, s ő állt modellt fotósunknak is.) Ködös, már-már hollywoodi sztorit vezet elő, majd lecsapja a telefont, s e-mailben vonja vissza korábbi szavait. Bátor (száj)hősünk veszélybe sodorja a lapzártát, majd, a változatosság kedvéért újra ránk csapja a telefont.

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...

A történetnek nincs csattanója. Csak tanulsága. Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra. Különösen nyáron...