2017.02.21. 12:23
Miért nincs göcseji népviselet? Az itt élők kerültek mindent, ami „paraszti”
Marx Mária etnográfus izgalmas témát dolgozott fel a zalaegerszegi Göcseji Múzeum Tudományos esték sorozatának legutóbbi rendezvényére. Maga a cím - „Miért nincs Göcsejben népviselet?” - is megszólíthatta az érdeklődőket, de a nagy számú hallgatóság azt is jelezte, hogy ismerik az előadó kvalitásait. Marx Máriával az előadás témájáról beszélgettünk.
- Mit tekintünk népviseletnek?
- Tudományos értelemben a parasztság, a mezővárosi polgárság, az iparos réteg öltözködését. Ebből egy kis szelet a 19. század során kiszínesedett, hangsúlyozottan a parasztos öltözködési rendszer az, amit a közvélekedés ma népviseletnek hív.
- Olyan kritérium nincs, hogy a népességből hányan hordják?
- Olyannyira nincs, hogy például a matyó viselet, ha szorosan vesszük, csak Mezőkövesd lakóira jellemző. A felföldi (palóc) viszont egy viseletcsoport, nagyobb területen hordanak alapjában hasonló öltözéket, mégis minden faluban más-más a végeredmény.
- Mi adta a témaválasztást?
- Amióta néprajzos vagyok - a kezdet időben egybeesett a hagyományőrző szerveződések felvirágzásával - sokszor szóba került az öltözék kérdése. Aki komolyan vette saját tevékenységét (asszonykórus, zenekar, népdalkörök stb.), pályázni akart, és megkeresett információért, hogy mutassam meg a göcseji viseletet, hogy autentikusnak érezhesse magát. Épp úgy elhűltek és hitetlenkedtek, mint az előadásom után némelyik kedves hallgató, mikor közölnöm kellett: nincs göcseji népviselet. Nem mindenki tudott ebbe belenyugodni, s úgy, mint a gyöngyösbokréta mozgalom idején, most is megtörtént: ha nem találtak eredeti göcsejit, akkor volt helyette a hetési. Gönczi egy mondatát félreértve összemosták a kétféle táj öltözetét.
Marx Mária Fotó: Matyovszky Márta
- Erényként nem tekinthetünk egy ilyen lépésre?
- Tudományosan? - néz rám elképedve az etnográfus. - Ez félrevezetés, vágyálmok kergetése, semmi más. A gyöngyösbokréta reakció volt a Trianon utáni identitászavarra. Kellett rá az ellenreakció... Szerencsésebb lett volna, ha békén hagyják az iparművészeket, akik átemelhették volna a népi stílusokból azt, ami követhető az ünnepi, polgári öltözködésben. De jött a szocializmus, és polgári csökevénynek minősítette a magyar iparművészek, pl. Tüdős Klára értékmegőrző tevékenységét. Csak az autentikus népi, paraszti viselet volt elfogadható akkor. Ennek következtében a népviseletnek vége lett, végének kellett lennie. Csak az él, az marad élve, ami hozzá tud idomulni az élethez, a mindennapokhoz.
- Térjünk vissza arra, miért nincs göcseji népviselet?
- Mert nincs göcseji nép. Akik itt éltek, azok nemesek voltak, méghozzá kisnemesek, mentalitásuk nem volt azonos a parasztokéval, kifejezetten kerültek is mindent, ami hasonlított ahhoz. Hiába voltak ugyanolyan szegények, mint a parasztok. Ez is egy, a szocializmuson iskolázott gondolkodásmód: a jobbágy meg a paraszt csak szegény, csak elnyomott lehetett, a nemes pedig a gaz elnyomó, a kizsákmányoló. Ez időnként igaz lehetett, máskor meg nem. A göcseji - úgymond hétszilvafás - kisnemesnek a mentalitása nem volt igazán kellemes. Kivételek mindig vannak, de nagy általánosságban nem tudtak sokat felmutatni, nemcsak anyagiakban, de műveltségben sem. Nem szerették őket a közelükben élők, és ráadásul ott volt a vallási különállás is. A göcseji kisnemesek reformátusok voltak, míg a nagybirtokosok, például az Esterházyak, Zichyek rekatolizáltak, velük együtt a jobbágyaik is. Ha van valami, ami a reformátusok számára fontos, akkor az az, hogy különbözzenek a katolikusoktól. A parasztosodás is idegen volt tőlük, inkább polgárosodni akartak. Azonkívül Göcsej anno pejoratív értelmet hordozott, senki se vállalata magára azt, hogy ő göcseji lenne. Kosztolányi írja le először, hogy Göcsej nincs, mert ha megyünk rajta keresztül, minden faluban azt mondják, hogy ez még nem Göcsej! Az még arrább van! Aztán egyszer csak azt mondják, ez már nem Göcsej, az arra volt! Ergo: göcseji ember nincs is! Csak a 19. század végére lett a jelző büszkeségünk tárgya, addig nem volt senki büszke arra, hogy ő göcseji. Ezt vagy elfogadjuk, vagy szégyelljük, de ez a valóság. Ezzel nem úgy kell küzdeni, hogy letagadjuk, hanem úgy, hogy felülemelkedünk rajta.
- Két szerzőre, Plánder Ferencre és Gönczi Ferencre alapozza kedélyborzoló eredménnyel járó kutatásait. Mondana pár szót róluk?
- Ők voltak azok, akik a 19. században - egyik a század elején, a másik a század végén - Göcsejről írtak, és amit írtak, tudományos folyóiratokban, illetve könyv formájában meg is jelentették. Plánder zalai születésű pap, Nován működő plébános volt. Az elsők között közölt göcsejiekről cikkeket. Gönczi Göcsejről írott könyve pedig az egyik első igazán nívós tájmonográfia Magyarországon. Ő a század utolsó évtizedeiben kutatta Zalát, bár anyagát csak később közölte, amikor már nem itt élt.
- Jól értettem-e, hogy következtetéseket nem tilos levonnunk tapasztalataink nyomán, de hitelesnek csak azt tarthatjuk, amit láttunk is?
- Nem egészen. A következtetésnek a tudományos módszertanban helye van. Az emberi emlékezet azonban maximum három generációt fog át. Azt is úgy, hogy amit mondjuk a nagymamám mesélt, az már keresztülment egy szűrőn, ami egyszerűsít és szépít. Ezt figyelembe kell venni. Tehát amikor Plánder azt látta, hogy a szegények a maguk készítette ruhákban járnak, és a pénzesebbek most kezdenek gyári anyagokból készült dolgokat venni maguknak, az egy átmeneti állapot volt, amiből megfoghatóvá vált, hogy honnan hová tart az öltözködés. Gönczinél olvassuk, hogy az ing így-úgy ki volt hímezve, azt Plánder nem írja. Göncziből hiba lenne visszakövetkeztetünk arra, hogy ennek akkortájt is így kellett lenni, mert ez volt a viselet. Sok mindenről azért nem írtak, mert mindenki számára tudott dolog volt, például a gatyaviselet: hidegben több gatyát húztak, az alsót belekötözték a bocskorba vagy a csizmába, később gyári ruhát húztak rá, alsónemű lett belőle. Gönczi csak ez utóbbit jegyzi fel.
- Az előadáson képeket is láttunk. Ha nem volt népviselet, mik voltak a képeken?
- Az akkor élt göcseji ember ünnepi viselete. A fotózáshoz a 19. században feltétlenül, de még a 20. századra is mondható, hogy kiöltöztek az emberek a létező legszebb ruhájukba. Ezeket a divatlapokból kiszedett szabásminták alapján ügyes varrónők varrták meg. Akár otthon, mert voltak nők, akik megtanultak varrni és szabásmintát csinálni. Voltak falusi varrónők, akik az uraságnak is varrtak, persze maguknak is, követve az akkori divatot.