Kultúra

2015.03.13. 12:55

Ha nem kérsz az almából - A Közellenség című Tasnádi-dráma a Hevesi Sándor Színház színpadán

"Drezdai sintértelep. Egy láda, egy hatalmas fémtepsi és a plafonról láncon lógó kampó. A ládán két ló ül. Koszlott, fejlógatós gebék. Minket néznek." A végén majd, ismét felénk fordulva, így szólnak: "hát így kerültünk ide. És ti?"

Arany Horváth Zsuzsa

A két fekete ló hosszan néz a szemünkbe a Hevesi Sándor Színház színpadán. Időt hagyva az eszmélésre. Ismerik Kohlhaas Mihály történetét? Nagyon régen, német földön élt a törvénytisztelő, istenfélő, dolgos, családos lócsiszár. Vencel úr birtoka mellett egyszer útdíjat, úti okmányt kértek tőle, meg is fizette, ami jár, csak közben kiderült, erre nem is volt törvény, Vencel és az urát cinikusan szolgáló várnagya megtehette mégis. Azt is, hogy a lovait zálogként visszatartsák. Mihály a fejedelemig is elment, hogy igazát elismerjék, hiszen a lovak közben majdnem elpusztultak a nem helyénvaló bánásmód miatt. Mihály harca áldozatos felesége halála után várak, városok felégetésébe torkollik. Fájdalma az eget ostromolja. Míg a vele elbánó önkényeskedő, kisstílű hatalmaskodók kimossák egymást a vádakból, Kholhaast lépre csalják, besúgókat, árulókat küldve a jóhiszeműségét elveszteni képtelen férfire. Akit végül persze elítélnek, kivégeznek. Hiszen ártatlanok estek áldozatul fékevesztett igazságkeresésének.

Igen régen estek meg ezek a dolgok.

Először Heinrich von Kleist vetette papírra, a magyar drámairodalom egére Sütő András helyezte fel. Tasnádi István a Közellenség címet adta az újrafogalmazásnak, amelyet tűéles pontosággal Sztarenki Pál rendezett a Hevesi társulatának. Tasnádi a lovak szemszögéből láttatja az eseményeket. Akik nem tehetnek arról, hogy gazdájuk igaza csorbát szenved. Egyikük, a csődör kitartana Mihály mellett, isteníti, elfogadja a döntéseit. A másik, a kanca megalkudna, együtt élne a rémes helyzettel, amit rájuk mér a dölyfös gazemberség. Mindegy, mit gondolnak, kínozva hajtják túl mindkettőt, gebévé silányulva, kiherélve, sintértelepre dobva végzik.

A hatalom farizeusai, amíg félnek Kholhaas dühétől, sunyítva kiegyeznének, bevennék a „buliba”, almával kínálják. A kiskirály egyenesen ijedt kisgyermekként szűköl komfortos fürdőkádjában. De amint sikerül erejétől hamis szavakkal megfosztani a kellemetlen lócsiszárt, nem tétováznak likvidálni. Egy pillanat alatt visszanyerik önbizalmukat. A jogszerű, az jogszerű. Az almát felnégyelik, meg is eszik. (Elvégre Mihályt hiába kínálták vele.) A cselszövésben és a bűnrészességben együtt csámcsog a törvény, az arisztokrácia és az egyház szenvtelen képű embere ott, ahol nemrég még Mihály csapkodta szilánkokra elemi haraggal a fahasábokat. A pompás feketéből porszürkére roggyant lovak tört fényű tekintetében.

Igen-igen régen estek meg ezek a dolgok.

A zalaegerszegi színpadon évadonként megesik, hogy minden porcika a helyén van. A lovak (Madák Zsuzsanna, Barsi Márton) először fényes lények, emelt fejük, kimunkált lóságuk végül darabjaira hullt, emberi vonásokkal telik. Hitsorsosuk Kholhaas szolgája (Kanda Pál megindító jelenetet kapott), akit félholtra vernek, csak úgy.

A lócsiszár (Farkas Ignác főszerepről főszerepre lépdelve hoz nagy formátumot) először halk szavú, barátságos-naív szomszéd, innen lesz villámló szemű, istenkáromló dúvad. A pap, Luther Márton (Balogh Tamás kitűnő formában van!) először csak indulatosan otromba tanító, majd magát és hivatalát mentve meghunyászkodva dörgölőzik az erősebbhez. A várnagy (Kiss Ernő annyira antipatikus, hogy az már lenyűgöző) feladatát önként, kéjjel túlteljesítő lakáj. Vencel barátai (Mihály Péter, Szakály Aurél, Hertelendy Attila) a wellness-fürdők fehér fürdőköpenyében és dekadens mámorban úsztatják koromfekete ócskaságukat. A korrupt hatalom eltérő szintjein él és virul alpakka öltönyben foszforeszkálva az „utánunk a vízözön” attitűddel a kancellár (Urházy Gábor László), a fejedelem (Bellus Attila). Az emberi arcukat kevésbé elvesztük tablóját adja Andics Tibor, Wellmann György, Kátai Kinga.

Senki sem ilyen lovat akart. Kholhaas Mihály (Farkas Ignác) és Luther Márton (Balogh Tamás) sem érti, miért történhet meg ennyi sok igaztalanság velü(n)k. (Fotó: Pezzetta Umberto)

Sokat segít a zene. Máriás Zsolt, a színház zenei vezetője komponálta az utolsó hangig. A zenekar (Jakobovics Nikolett, Kovács Péter, Máris Zsolt, Takács Ferenc, Lőrincz Tamás, Völgyi Attila) a színpadi emelvényen foglal helyet, mintha egyszerre lenne a velejéig romlott urak udvari zenekara és a halotti tust húzó Hangjai alatt-felett Mészáros Tibor sokfunkciós, szellemesen egymásba változó díszletei között és Cselényi Nóra jelmezeiben (amiken a korabeliség igényét bízvást megtaláljuk, ha tudjuk, melyik a szóban forgó kor) vágtat végzete felé – mindenki. Nincs megoldás, nincs feloldás akárkire nézünk, tanácstalan a ló, a gazda, de még a hatalmi káoszt alkalmilag kihasználók silány serege is.

A játék amúgy szórakoztató. Kesernyés humor, groteszk helyzeteket megidéző szatíra. Épített színházi katedrális. Jó hideg van benne, Mint a legtöbb fenséges bazilikában, ahol igazságok rejteznek a kövekben.

Ne felejtsék: régen estek meg ezek a dolgok.

Ezek is érdekelhetik