Az írás folyamat és örök - Interjú a Szabó T. Anna-Dragomán György író házaspárral

– Honnan jött az irodalom szeretete az életükbe?

Sz. T. A.: – Édesapám nagyon sok verset tud fejből, ő maga is amatőr költő, lehetett volna belőle profi is, de inkább biológus lett. Nagyon sok verset ír most is, amiket én nagyon szeretek olvasni, de ezt a vonalat örököltem is tőle. A gyerekszobám polcain is verseskötetek voltak, az egész családom irodalom és nyelvszerető volt. Az irodalom a levegőben volt nálunk, így ebben a légkörben nekem is könnyebb volt elkezdeni írni és versekkel foglalkozni, mint annak, aki esetleg csak az iskolában találkozik ezzel.

D. Gy.: – Gyerekkorom óta mindig is a könyvek között éltem és egyszerűen belém ivódott. 13 éves voltam mikor láttam egy képet az elmémben, olyan volt szinte, mint egy álom. Ebben a képben töltényhüvelyek hullottak az avarra. Nem tudtam, hogy ez mi volt, sokat gondolkoztam rajta és egy idő után rájöttem, hogy meg kellene próbálnom leírni az élményt. Megpróbáltam és megírtam az első novellámat, így kezdődött.

Szabó T. Anna és Dragomán György. Mint amikor az író egy fedél alatt él a szerkesztőjével (Fotó: Katona Tibor)

– Mindketten számos műfajban dolgoznak, melyik áll a legközelebb Önökhöz?

D. Gy.: – Alapvetően írónak gondolom magam, amellett, hogy nagyon sokat fordítok is. A műfordítás akármilyen nehéz és gyönyörű munka, azt más is meg tudja csinálni, de amit írok, azt nem tudja senki más megírni, csak én.

Sz. T. A.: – A versek a legfontosabbak az életemben, nálam azok jönnek a legmélyebbről. Nagyon sokat kell dolgozni egy jó versért, de ezzel együtt is az a legspontánabb alkotási forma. Egy vers megszülethet akár séta, vezetés vagy mosogatás közben is. A darabokat és a színházat is szeretem, de az szórakozás is egy kicsit, továbbá nagyon nagy felelősség, hogy mit ad az ember mások szájába. Sok gyerekdarabot írok. Volt egy nagyon érdekes tapasztalatom a Mézeskalács című művemmel. Elvittek rá egy kétéves kislányt, azonban a darabban ördögfiókák vannak és a kislány sikítva kiszaladt a színházból. Ebből is látszik, hogy hatalmas felelősség, hogy mit ír le az ember, de ennek ellenére is nekem az, hogy gonosz, vagy rossz legyen egy darabban, fontos. Írtam olyan darabot is, amiben kevesebb a rossz, de mindig kell ez a konfliktushelyzet. Ugyanez igaz a versekre is, ott is kell a világosság és a sötétség együtt, ha nem is egy versen belül. Egy verseskötet igazán megmutatja a költőnek a sokoldalúságát, így mindenképpen a vers az első nekem, mert az egy olyan hang, ami belőlem szól.

– Mit könyvelnek el az eddigi legnagyobb sikerükként?

D. Gy.: – Az első regény megjelenése nagy dolog volt az életemben, ahogy az is, amikor a Fehér királyról kiderült, hogy milyen sok nyelvre fogják lefordítani, de a gyerekek születése is ide tartozik. Nem lehet egy pillanatot kiemelni, sok minden van, ami nagyon nagy jelentőséggel bírt.

Sz. T. A.: – Ez egy érdekes kérdés, mert mindig azt gondolom, hogy ez még előttem van, nem pedig mögöttem. Nyilván az az egyik legnagyobb siker, mikor megjelenik az első könyve az embernek. Ha lekerül az ember válláról az a súly, hogy még nem jelent meg könyve és nem igazán nevezheti magát írónak, akkor már sokkal könnyebb írni, illetve nehezebb is, mert nagyobb a felelősség. Ha az ember nyilvánosság elé lép, akkor onnantól kezdve kicsit megnövekszik a támadási és a megfelelési felület is. Az első könyvem nagyon fontos az életemben, ahogy az is, hogy arra megkaptam a Petőfi-díjat. Majdnem kész vagyok az első próza kötetemmel, most az lenne a következő nagyon fontos mérföldkő az életemben, hogy azt befejezhessem Ha megjelenik novellám és regényem is, akkor tulajdonképpen minden műfajt kipróbáltam: a műfordítást, a színdarabírást, az esszét is, a versek mellett természetesen.

– Milyen együtt dolgozni?

D. Gy.: – A feleségemmel korán megismerkedtünk. 16 éves korunk óta együtt dolgozunk, úgyhogy nem is tudom, hogy milyen lenne máshogy. Mindent, amit írok ismer, és én is ismerek mindent amit ő ír, ez pedig nagyon jó. Olyan mintha a szerkesztőmmel élnék együtt és ez igaz fordítva is. Sehogy máshogy nem is tudnám elképzelni az életemet.

Sz. T. A.: – Annyira ismerjük egymás munkáit, hogy teljesen megbízunk egymásban. Nem tudnék már enélkül a kontroll, illetve bíztatás nélkül létezni. Bármit írok, azonnal megmutathatom és ez nagyon sokat jelent. Általában bíztatást kapok, de valamikor a férjem megmondja, hogy ezt így nem kéne kiadnom a kezeim közül. Nemrég is ez volt, hogy írtam három verset. Az első kettőre Gyuri megmondta, hogy ez nagyon jó, de harmadiknál felhívta a figyelmemet arra, hogy kicsit elkapott a hév és aludjak még rá egyet. Valamikor nekem lesz igazam és továbbra is jónak gondolom az alkotásomat, de sok esetben csiszolgatok még kicsit rajtuk.

– Mik a terveik a jövőre nézve?

Sz. T. A.: – Szeretnék Shakespeare szonetteket fordítani, de ez már tervben van legalább hat éve. Nagyon szeretném a Robbanó test című prózakötetemet letenni az asztalra és egy esszékötetet is tervezek összerakni majd a későbbiekben a kész írásaimból.

D. Gy.: – Írok tovább. Eddig két regényem van, a harmadik pedig most lett kész. Készül még két novelláskötetem, azokhoz sem kell sok már, illetve folyamatban van a negyedik regényem is, úgyhogy van munkám bőven. Egy könyv megírása elég sok ideig tart. Az elsőt hat évig írtam, a másodikat négyig, a harmadikat nyolc éven át, de közben már dolgoztam a negyedik könyvemen és a novellákon is. Most például hét éve nem jelent meg könyvem, de a következő hét évben szinte majdnem minden évben lesz megjelenésem, ezek közül viszont van olyan munkám, amit tíz éve kezdtem el. Az írás folyamat és örök az ember életében.