Mit ér az utazás fotózás nélkül? - Gál Cecília egzotikus fotói

A zalaszentbalázsi származású Gál Cecília közel harminc éve Egerben él, de a mai napig „haza” jön Zalába. Jogosan, hiszen most is élnek itt rokonai, Nagykanizsán és Pötrétén ugyancsak. Az egerszegi Art moziban megrendezett kiállítása láttán az ember nem is gondolná, hogy mindössze hét éve fotózik.

(Fotó: Katona Tibor)

– Legalábbis komolyabban... – teszi hozzá. – Mostanában lett kicsit több időm, hogy igazi elánnal belevessem magam a fotózásba. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy szinte minden időmet kiköveteli. Az anyag feldolgozása roppant időigényes, s két éve már magam is nyomtatom a képeimet, mert nem voltam elégedett a laborok munkájával.A portré nem könnyű műfaj, főként, ha turista csoporttal utazik az ember.

– Igyekszem „kalandosabb” utakat kiválasztani, de azért csoporttal utazom, hiszen olyan országoknak, mint Ecuador, Irán vagy Jemen, egy nőnek nem volna tanácsos egyedül nekivágnia. Igyekszem alkalmazkodni a csoporthoz, de elismerem, nagyon sokszor hallom a nevemet kiabálni, hiszen ha meglátok valamit, azt nekem muszáj lefotóznom. A legutóbbi, jemeni úton is megesett, hogy megálltunk vizet venni, de én észrevettem kicsit távolabb egy szénégető telepet. Hát persze, hogy bemásztam oda... Hihetetlen jó arcokat találtam, de már hallottam is a busz felől, hogy „Cecília...! Gyere már!”

Tudakoljuk, célirányosan választ-e témául egzotikus népeket, vagy csak az egerszegi kiállítás merít ebből a tematikából.

– Egy kicsit tényleg koncepció van mögötte, ugyanis ezek az országok, népek tíz év múlva már nem lesznek ugyanilyenek, nem láthatnám ugyanezt. Igyekezni kell tehát. Burma, Pápua Új-Guinea, Indonézia szigetei egyaránt arról üzennek, hogy a városokat már átszínezte a nyugati civilizáció, az eredeti életmód csak a távolabbi vidékeken figyelhető meg.

Legutóbb Jemenben járt.

– Álomszép ország... – lelkesedik. – Ha tisztaság volna, szebb volna, mint Svájc. Havas hegycsúcsok, s az ormokon agyagtéglákból épített emeletes házak... Minden négyzetmétert kihasználnak, a hegyek oldalába fantasztikus teraszok ragadnak, Sanaa óvárosa pedig nem véletlenül a világörökség része. Éjszaka értünk oda, s reggel, amikor kinéztem a szállásunk ablakán, azt hittem, még mindig álmodom. Mintha mézeskalács házakból álló mesebeli tájra tévedtem volna... Az utcákon pedig ezer élmény várt ránk. Jemenben nem bételt rágnak frissítő és éhség elűző gyanánt a férfiak, hanem katot. A kat egy bokorfajta, a levelét árusítják. Nagyon elterjedt, az ültetvényeket előszeretettel dézsmálják is a helybéliek. A kat hívei a megrágott levelet nem köpik ki, hanem elraktározzák az egyik oldalon, így délutánra már minden jemeni férfit felpúposodott félarccal látni. Az idegen számára elég mókás...

A tárlaton bemutatott portrék némelyike olyan, mintha jó ismerősét ábrázolná. Vajon mitől „adják meg magukat” e szempárok a fényképezőgép lencséjének?

– Sokszor elég csak rájuk mosolyogni – kapjuk a meglepő választ. – Alapvetően könnyen teremtek kapcsolatot, vidám vagyok. Azt tapasztalom, ha az ember rámosolyog a másikra, csak nagyon ritkán nem nyer viszonzást. Szigorúan fotós szempontból néha jobb is volna, ha az arcon ott maradna az eredeti érzelem, de hát ez már egy másik kérdés. Az arab országokban persze a lányok, nők fotózása igényelt némi könyörgést. Jemenben pedig még az is kevésnek bizonyult.

(Fotó: Katona Tibor)

– Pedig tényleg csak a szemük látszott ki... – bizonygatja Cecília. – Iránban viszont azt tapasztaltam, hogy a lányok már igyekeznek egy kicsit hátrébb csúsztatni a kendőt. A közvetlenségre példa, hogy a teheráni piacon sétálva egy nő odafutott hozzám, megölelt, s a számba tett egy falat füstölt kecskesajtot, széles gesztusokkal magyarázva, hogy milyen finom. Tényleg jó volt...

Tudja, az utazó ezen országok mosolygósabb arcával találkozik, a valóság mélységei jobbára rejtve maradnak.

– Jemenben így is 10 kilométerenként láttunk géppisztolyos ellenőrző pontokat, s bele is futottunk egy törzsek közötti összezördülésbe, aminek a rendőrök sortüze vetett véget. Lökdösték a mi autónkat is, de aztán mellékutakon kimenekítettek bennünket. Amúgy ebben a kultúrában teljesen megszokott, hogy 12 év fölött minden fiúnak, férfinek ott az övében a görbe tőr, a jambia.

Gál Cecília számára a fotózás és az utazás szinte ugyanaz. Hiszen mit érne az utazás fotózás nélkül? Semmit a világon. És ez fordítva is igaz – vallja. Még akkor is, ha ezek az utazások nem mindig kínálják a megszokott komfortot. Indiában például három hétig alig evett mást, mint üres rizst, mert nem bírta a fűszereket. Az ottani vasút szintén beírta magát az emlékezetébe, hiszen Calcuttából 29 órán át vonatozott Puri városáig, nagyon gyatra körülmények között, majd pár nap múlva még egyszer ugyanennyit Madrasig.

De ennél is jobban meggyötörte a tengernyi szemét látványa. Először még próbált szemetes edényeket keresni, de a helyiek leintették, ez teljesen felesleges. Elképesztőnek találta a kontrasztot a páratlan építészeti kincsek és az elhanyagolt környezet között.

Legközelebb? Szeptemberben Marokkó, novemberben pedig Etiópia felé veszi az irányt. Etiópiába már régóta vágyakozott, de eddig nem jött össze olyan csoport, amelyik a klasszikus turista látványosságokon túl a törzsekhez is elkívánkozott volna. Cecília azonban, mint a fentiekből is kiderül, az „expedíciósabb” utakat kedveli. Ámbár tavaly ősszel Ecuadorban kicsit sok volt a jóból. Rázós, hátizsákos út volt, ráadásul az utolsó napon elszakadt a keresztszalag a térdében. A vadvízi evezést még élvezte, ám a csupa kő és lyuk régi pánamerikai úton való biciklitúrát már nem annyira. Nem volt sétagalopp a Cotopaxi meglátogatása sem az Andokban, 4600 méterig hatoltak  a világ egyik legmagasabb aktív tűzhányóján. Ezen a magasságon levegő már nem nagyon volt. De fotós téma annál inkább...

Gál Cecília munkáit legközelebb tavasszal láthatjuk az egerszegi színházban, ahol burmai képeit mutatja be.