Bukta Imre mezőgazdasági művészete a hangversenyteremben

Szeptember 7-ig a zalaegerszegi városi hangversenyteremben láthatjuk közel harminc művét, amelyek a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményt gazdagítják. Több is szerepelt ezek közül a nemrégiben zárult, a Másik Magyarország című kiállításán a Műcsarnokban, ami minden kortárs látogatói rekordot megdöntött. 24 ezren voltak rá kíváncsiak.

A műfajilag is roppant sokszínű anyagban a festmények mellett installációk, videók, objektek egyaránt akadtak, s egy kockaházat is felállított, aminek négy különböző homlokzatán egy-egy ablak (ajtó sehol) nyílt. Az üveg mögött a falusi élet jellegzetes alakjai (újgazdag, nyugdíjas, cigány, parasztasszony) keltek életre video-installáció segítségével, s az üveget minden oldalon betörték... Másutt a génmanipulációt, az erdőírtást fogalmazza műbe, vagy épp a kocsmába kerekező falubelit ábrázolja. A provokatív gesztusok mélyéről tisztán kihallik az aggódás és az igazmondás vágya.

Fotó: Pezzetta Umberto

- Mit szólt a kiállítást övező hatalmas érdeklődéshez?

- Nagyon meglepett... Bár tény, az én munkáimat nem nehéz megérteni. Inkább érzelmi síkon hatnak, nem kell hozzájuk különösebb művészeti felvértezettség, gondolom olyan emberek is megnézték, akiknek amúgy nem sok közük van a kortárs képzőművészethez. Lelke mélyén egy kicsit mindenki vidéki, talán ezekbe a rejtett tartományokba hatoltak el a képeim.

Valóban. Hiszen nagyon sokan érzik, létezik körülöttünk az a bizonyos másik Magyarország, csak éppen a vidéki hátsó udvarokra, a kitérdesedett mackóalsókra, a borongós kocsmai szegletekre kevesebb fény esik.

Bukta Imre Mezőszemerén, egy Heves megyei kis faluban született 1952-ben, s ma is ott él. Egerben érettségizett, s tett szakmunkásvizsgát, majd állami gazdaságban dolgozott. S közben rajziskolába járt...

- Mi késztette erre?

- Családi indíttatás nem volt, a szüleim egyszerű vidéki emberek, inkább valami intuitív, belső késztetés. Ezek szerint ebben lehet hinni, van ilyen. A rajztanulásom egy időben Zalaegerszeghez kötődött. 1971-ben ide soroztak be ugyanis katonának, így aztán eljárhattam Dús László szakkörébe, míg csak el nem vezényeltek a városból. Jó helyem volt a katonaságnál, a szocializmus pozitív vívmánya volt, hogy a hadseregben figyeltek a tehetséges emberekre.

- Milyen feladatokat kapott a honvédségtől?

- A mozi dekorációs műhelyéhez kerültem, s emellett a tisztek feleségeit kellett lerajzolnom. Ez persze azt jelentette, hogy kimehettem a városba. Ezek a kellemes egerszegi emlékeim, a kellemetleneket meg nem mondom el.

A hetvenes évek végén kis időre újból Egerszegen találjuk, tagja volt ugyanis a városképet formáló, játszóteret, utcabútort tervező művésztelepnek. Időközben kapcsolatba került a Fiatal Képzőművészek Stúdiójával, megismerkedett a szentendrei Vajda Lajos kör művészeivel, helyet kért a művészeti színtéren. Hamar megtalálta a hangját, fanyar képet festett a kelet-európai modernizációról, a képzőművészet avantgarde eszköztárát alkalmazza a hagyományos paraszti élet témáira, mint trágyahordás, disznóölés, kukoricatörés. Sokat elárul néhány 70-es, 80-as évek-beli performance címe: Alkalmi kiállítás a majorságban tartott állatoknak, Kényelmi helyzet keresése elevátoron, Műanyagból tiszta búzát készítő cséplőgép. Autodidakta, festeni nem iskolában tanult, de enélkül is lediplomázott Pécsett, majd habilitált a Moholy-Nagy egyetemen. A 90-es években visszaköltözött Mezőszemerére.

Fotó: Pezzetta Umberto

- Ekkor már más szemmel láttam ugyanazt a vidéket, mint amit ott hagytam húsz évvel korábban. Egyfajta mozdulatlanságot fedeztem fel, s új megközelítéssel kezdtem el dolgozni.

- Milyennek látna egy ideális falut?

- Nekem a miénk is tetszik, minden problémájával együtt. Nem hiszem, hogy jobban érezném magam egy tüchtig, svájci mintájú faluban, ahol minden le van bitumenezve és a füvet milliméter pontosan nyírják. Ez a mi hazánk, én ezt szeretem.

- Mit szólnak a képeihez a falubeli modellek?

- Nem nagyon tudnak róluk... A képek élményekből, emlékekből születnek, még nem kértem meg senkit, hogy modellt üljön. Mezőszemerén még nem is mutatkoztam be, mint képzőművész. Ott egy vagyok a falusiak közül, az idősebbek számára meg csak a Bebe Irénnek a fia... Persze, főleg a műcsarnoki kiállítás óta tudják, hogy mivel foglalkozom, de alapvetően rejtve marad a munkám.

Gazdálkodik, a falu elvadult kertjeit próbálja életre kelteni. Búza, kukorica, tök terem munkája nyomán, a szemes takarmány a tyúkokat táplálja, a tök pedig installációnak kellett a Műcsarnok-beli kiállításhoz... Ámbitusos parasztházban lakik, a műterme pedig egy nádfedeles istálló.

- Épp nemrégiben találkoztam egy elszármazott falubelivel, aki felemlegette, hogy régen micsoda két gyönyörű szürke ló állt az istállóban - idézi fel. - Mondtam neki, most meg egy szamár dolgozik benne...