Interjú Fejős Évával - A Karibi nyár után újabb könyvön dolgozik

– Egyik reggel felkelt és úgy döntött, hogy ezután regényeket ír?

– Gyermekkoromtól kezdve az írói pályára készültem, hiszen kislányként a barátnőim nagy örömére, történeteket jegyeztem le. Az érettségit követően második lettem egy kiadó pályázatán, akkor azt gondoltam, beindul minden, hiszen addigra jó csomó kézirat gyűlt össze a fiókomban. Aztán a cég csődbe ment, s még ért néhány kudarc, de azt mindig is éreztem ez lesz a hivatásom. Előbb kezdtem el újságot írni, mint ahogy kommunikáció szakra jártam volna. Kezdetben egyáltalán nem tudtam, hogy én riportokat készítettem, nem voltam tisztában a műfajokkal.

– Ha már újságírás, melyik műfaj áll Önhöz a legközelebb?

– Az interjúkkal általában az a baj, hogy olyanokról szólnak, akiket százszor megírtak. Persze vannak különleges találkozások, de többségében lerágott csontok, sőt kevesebb újságírói szabadságot ad, mint például a riport. Abba bele tudom adni a saját egyéni látásmódomat. Mindez viszont múltidő, hisz most elhallgatott bennem egy kis időre az újságíró, pont azért, mert én ezt az utat szerettem volna járni. Bár a meddőség kezeléséről írt cikkből például akár sorozatot is lehetne indítani. Több, társadalmilag fontos vagy legalább érdekes téma van a fejemben, ám az a helyzet, hogy erre várni kell, hiszen felmondtam a Nők Lapjánál. Ez nem azt jelenti, hogy örökre felhagytam az újságírással, azt csak remélni tudom, hogy lesz egyszer olyan magazin, ami az én világomat tükrözi. A tapasztalataim szerint a regényeimet sem csak az egzotikum miatt olvassák, hanem a pozitív életérzésért, ami a mondatokon keresztül belôlem árad. Úgy gondolom, amit mindennél jobban szeretnénk, azt meg tudjuk valósítani.

– Beteljesültek az álmai?

– Az egyik álom az volt, hogy írhassak, ez maximálisan megvan. A másik, az utazás, amire gyerekkoromban nem volt lehetőség. Vonzott az, hogy útra keljek: gyűjtöttem az utazási irodák prospektusait. Először a nagynénikémmel egy buszos úton voltunk két hétig Spanyolországban. Ez nagy erőt adott az újabb célok megvalósítása felé. Ha pihenni megyek, akkor általában abból könyv lesz: bennem maradnak a finom illatok, szép színek és az izgalmas fények. Bankokban eljutottam egy plasztikai sebészetre, ahol egy fül-orr-gégész végzett nemi átalakító műtétet, de önkéntesként éltem elefántokkal. Ezekből az élményekből mindig cikk lesz.

– További tervek?

– A júniusban megjelenő, Karbi nyár című könyvben azt a kérdéskört feszegettem, hogy létezik-e a boldogság és mi az pontosan. De belefogtam már a következőbe, ez teljesen új kihívás, hiszen egyes szám első személyben írom a thai élményeimet, ez nem fikció, hanem riportos, emberi történetek csokra. Leginkább este és éjszaka írom, de a televízió hangja sem zavar. Az első 30– 50 oldal addig nehéz, amíg beindul a sztori, de ahogy életre kelnek a szereplők, onnantól kezdve alig várom, hogy a gép elé ülhessek.

– Nem csak hölgyek, férfiak is olvassák a regényeit, ez egyfajta elismerés?

– Igen, a visszajelzésekből kiderül, élvezik is, bár a borítóimat nem szeretik, hisz a tömegközlekedésben nem túl férfias halványkék vagy éppen egy rózsaszín fedlapú könyvet szorongatni. Egyébként a férfiak sok karakterben magukra ismernek, például a Karácsony New Yorkban című könyvem uniszex. Egy kicsit belebújok a 17 éves fiú bőrébe, sőt a 70 éves rockerébe is.