Megtalálták az elveszett kincset

Mindketten Zalaegerszegen jártak iskolába. Mariann utóbb Pécsen elvégezte a Janus Pannonius Tudományegyetemet magyar-népművelés szakon, huszonnyolc éve kezdett dolgozni a zalai főváros MMIK-jában - ma ugyanott van, csak éppen a név változott meg: Zala Megyei Közművelődési Intézmény, ahol művészeti szakreferens -, jó ideig a kézműves szakiskolai részleget vezette, angolt is tanított. Károlynak az édesapja a karosszéria-lakatos szakmát ajánlotta, elmagyarázta neki, hogy az az autóipar egyik legjobb profilja . Sorkatonaság után bakaruhában szolgált évtizednyi ideig, ma négy kocsimárkás egységben karbantartó, mindenes, gondnok.

Tizenöt évesen találkozott először a gimis leány és a szakközepes legény; a fiúk belógtak a lányok zártkörű osztálybulijába. Meghatározó este volt ugyan, de annak idején még nem volt szokás annyira fölpörgeti a dolgokat, mint manapság, s kisebb kihagyások után - kocogott a pohár - huszonnégy évesen került sor az ásó, kapa és nagyharang válasszon el bennünket egybekelésre. Károly elmosolyodik: - Eldöntöttük, ki az ész és ki a kéz. Ő a szellemi - néz Mariannra -, én meg inkább a kezes dolgokhoz értek. A kettő nálunk jól tud működni, úgyhogy azóta is minden rendben van.

Aztán szépen, lassan, fokozatosan beoltattak a néprajzi tárgyak megbecsülésével, gyűjtésével...


Laptársunk, a Vas Népe cikkéért folytatásáért klikk ide!