Vesztesek és győztesek a német elnökválasztás után (elemzés)

Az Európai Unió vezető politikai és gazdasági hatalma az elmúlt hónapokban amúgy is bővelkedett a korábban szokatlannak számító eseményekben és a drámai megrázkódtatásokban, amit a rendkívüli elnökválasztás csak tovább tetézett. Németország háború utáni történetében még soha nem fordult elő, hogy egy államfő - Horst Köhler - hivatali idejének lejárta előtt szabályosan bedobta volna a törülközőt, miközben lemondásának okait még ma is csak találgatják. Ilyen körülmények között a szerdai államfőválasztást mindenki várta, attól nem csupán a rangban elsőnek, a hatásköröket tekintve inkább másodiknak vagy harmadiknak tekinthető közjogi tisztség betöltését, hanem megnyugvást remélve. A kampány azonban már előrevetítette, hogy a választás megnyugvást aligha eredményez majd, a drámai szavazás - annak módja és kevésbé a végeredménye - pedig az eddiginél is nagyobb megrázkódtatást hozhat a német belpolitikában.
   

A kampány ugyanis - bár példamutatóan fair és nemes volt - Németországban is felszínre hozta azt a vitát, hogy az elnöki tisztségbe pártpolitikusra vagy pártoktól független, köztiszteletben álló és nagy megbecsülésnek örvendő személyiségre van-e szükség. Angela Merkel kancellár, a konzervatív CDU elnöke az előbbit támogatta, és ennek nyomán javasolta államfőjelöltnek pártbeli helyettesét, Alsó-Szászország tartományi kormányfőjét, Christian Wulffot. A kancellár elvetette az ellenzék javaslatát egy közös jelölt állítására, ragaszkodva Wulffhoz, illetve a pártpolitikushoz. A szociáldemokrata párt a Zöldekkel szövetkezve ennek nyomán talált rá Joachim Gauckra, aki korábbi evangélikus lelkészként, egykori NDK-s ellenzéki vezetőként, a német egység helyreállításának megtestesítőjeként a másik tábor vágyálmát testesítette meg, egész életével példázva a demokrácia, a szabadság, a tolerancia melletti - pártok fölött álló - elkötelezettséget. Gauck népszerűsége pedig "a szívek jelöltjeként" napról-napra növekedett, a lakosság túlnyomó többsége, a média teljes egészében mellette állt ki, és ezzel párhuzamosan a koalíció táborában is egyfajta Merkel-ellenes lázadás tört ki. A választás előtt már több konzervatív és még több liberális politikus jelezte, hogy a szavazás során a pártfegyelem helyett a szívére kíván hallgatni. Azt azonban mindennek ellenére kevesen feltételezték, hogy a negyvenet is megközelíti majd a Wulff helyett Gauckra szavazó koalíciós "pártütők" száma. A választást mindez az utolsó pillanatig kérdésessé tette, és a sors iróniája, hogy a koalíciós jelöltet - és talán magát a jobbközép koalíciót is - a záró voksolástól való tartózkodásával a Wulff mellett Gauckot is elvető reformkommunista Baloldal pártja mentette meg.
   
A választás vesztese természetesen nem Christian Wulff, aki mégiscsak Németország új államfője lett, és még kevésbé Gauck, aki kiállásával, a kampány során tanúsított magatartásával és minden várakozást felülmúló szereplésével egyértelmű győztessé vált. A vesztes - ahogy azt valamennyi újság már szalagcímében megfogalmazta - a kancellár és az általa vezetett koalíció, amely kilenc hónappal hatalomra kerülését követően ismét azt bizonyította, hogy felettébb gyenge lábakon áll. Az adópolitikával, az adócsökkentés vagy adóemelés alternatívájával kapcsolatos páratlanul éles koalíciós viták, az egészségügyi reform eddigi kudarca, a görög pénzügyi mentőcsomagban való részvétel - a kancellárnak felrótt - késleltetése, továbbá a közelmúltban elfogadott, rekordméretű takarékossági program szociális kiegyensúlyozottságának nemcsak ellenzéki, hanem koalíción belüli megkérdőjelezése után a koalíciós partnerek közötti harmóniára vonatkozóan illúziói keveseknek voltak. Az elnökválasztási szavazás módja azonban még inkább megerősítette a széthúzást, és azoknak a nézeteit támasztotta alá, akik Merkeltől jóval határozottabb kormányzást követeltek. Általános vélekedés szerint az átszavazással a legtöbb koalíciós képviselő a kancellárnak most nyújtotta be az elégedetlenség számláját.
   
Az államfőválasztás előtt sokan úgy vélekedtek, hogy Wulff bukása a koalíció bukásához vezetne. Christian Wulff azonban végül nyert, és a kormánykoalíciót sem fenyegeti egyelőre veszély. De egyértelművé vált, hogy a történtek után a mélypontról kell felkapaszkodnia, amihez a koalíciós viszályok elsimítására, rendre és fegyelemre, Merkel részéről határozott és tényleges kormányzásra lesz szükség. Ellenkező esetben a kormány támogatottságának rohamos csökkenése megállíthatatlanná válhat, és az alternatíva előbb-utóbb a koalíció felbomlása és új választás lehet. A koalíciós partnereknek mindez aligha áll érdekében, egy ilyen forgatókönyv ugyanis minden bizonnyal Angela Merkel kancellárságának végét és a jelenleg az 5 százalékos népszerűség határán mozgó liberális szabad demokraták teljes elsekélyesedését jelentené. Ebből a szempontból az elnökválasztás a kancellár és koalíciója számára az utolsó figyelmeztetés volt.
   
A tényleges nyertes Christin Wulff és az erkölcsi győztes Joachim Gauck mellett nyertek még az ellenzéki szociáldemokraták és a Zöldek, akik az utóbbi jelölésével politikai "dzsókert" húztak. A vesztesek között említhető ugyanakkor a Baloldal pártja, amely a Stasi által éveken át üldözött Gauck támogatásával bizonyíthatta volna, hogy végérvényesen szakított NDK-s, illetve Stasi-múltjával.