Pókaszepetk mesés tája, történelmi emlékei érdemesek a megtekintésre

Hogyan lehet a pápának vérereklyéje? Amikor 1981-ben egy török férfi merényletet követett el ellene, a véres ruhájából tették el a vért ereklyének – avat a pókaszepetki Szent Péter és Pál apostolok templom legújabb titkába Horváth Zsolt nyugalmazott plébános, aki 1988-tól teljesít szolgálatot Pókaszepetken. A falunak érdekesek a templom történetei, amelyekre még visszatérünk, előbb azonban egy másik ritkaságot nézünk meg Tóth András polgármesterrel a „Mert az Ön faluja is rajta van a térképen!” turisztikai sorozatunk vendéglátójával.

Tasziló majorba autózunk, ahol a megye egyik legnagyobb gyümölcsfa ültetvénye található. A falu múltját feldolgozó helytörténész, Vikár Tibor munkáiból tudjuk, hogy a major a Festeticsekről kapta nevét, legutóbb Festetics Tasziló birtoka volt, aki 1908-ban kiparcelláztatta a földjeit.

- Tasziló majort a rendszerváltás után egy korábbi magyar tulajdonosi család sarja, Saurer Iván vásárolta vissza, aki segítő szándékkal fordult a falu felé, támogatta az iskolánk nyelvtanítását, a számítástechnikai oktatás fejlesztését. Sajnos, már elhunyt, emlékét oszlop őrzi a Festetics korban ültetett hatalmas platánfák hűvösében, a mai gazdaság irodaházának parkjában. A ránk hagyott gazdaság, a mai Zalagrár Kft. a legnagyobb foglalkoztató Pókaszepetken, illetve a település határának Vas megyei, a Kemeneshátat is érintő szélén. Hozzátenném, minden értelemben szélső falu vagyunk, a megyehatáron kívül itt a statisztika körzet és az egerszegi járás határa is – mondja Tasziló major felé autózva a polgármester.

A major földjeihez érve, óriási területen fekvő almást pillantunk meg, melyet jégháló véd, aztán egy látványos iroda épület fogad, mögötte megpillantjuk a modern ipari csarnokokat. A platánok alatt találkozunk Pál György ügyvezetővel és elődjével, Pintér Sándorral, akik szívélyesen mutatják be a gyümölcsöst. Megtudjuk, hogy 150 hektáron termelnek almát, illetve körtét és meggyet. A turizmus vadászati ágához van köze a gazdaságnak, fő vadjuk a gímszarvas, amely vonzza a külföldi vadászokat, akiknek legtöbbje évek óta visszatérő vendég.

Visszafelé menet térünk be a faluszéli, Árpád kori temetőbe, melynek környékén egykor a falu is elterült, itt áll ugyanis Pókaszepetk egyetlen műemléke, a Hétfájdalmú Szűz tiszteletére 1756-ban emelt kápolna, amit Festetics Kristóf építettet a falu középkori templomának helyén. 1974-ben a temetőben egy 13. századi tégla és mészkő égető kemence maradványait tárták fel, amit minden bizonnyal a középkori, szepetki templom létesítéséhez készítettek. A környéket persze sokkal korábban is lakták, késő rézkori, kora bronzkori települések nyomaira bukkantak, a római korból bronzpénzeket és egy téglasírt találtak, majd avarok éltek a vidéken. Feltárták 248 síros temetőjüket, s 169 urnasírt is találtak. Szepetket 1334-35-ben említik először írásban, papjuk ekkor fizetett be 32 széles dénárt pápai tizedként.

A mai Pókaszepetk két faluból egyesült 1943-ban: Pókafa és Szepetk településekből, majd csatolásra került egy külterület, Sanyarú is a községhez. A Zalaegerszeg felőli Pókafát viszonylag későn, 1453-ban találták meg iratokban, előbb egy nemesi udvarházból és néhány jobbágy portából állt csak a település. A török időkben Pókafa adót fizetett, 1629-ben a Szultánnak 6 forintot, a kanizsai basának pedig három forintot, de a nagyobb támadásokat a Zala mocsaraiban átvészelték. A szomszédos Szepetk viszont elpusztult. Vikár Tibor leírásában olvasható, hogy 1650-ben a török egy kemendi hajdút ölt meg a falu határában, de az 1664-es hadjárat során elpusztította a falut, 1690-ben csak a pusztatemplom emlékeztetett Szepetkre. Festetics Kristóf 1724-ben építette újjá a falut, de nem a régi helyén, hanem a Zalához közel.

A faluközpontban álló neogót stílusú templomot 1863-ban építették fel a kemendi vár köveit és a szomszédos ollári templom maradványait felhasználva. Horváth Zsolt a keresztelő kút évszámát mutatja, ami régebbi, mint maga a templom. 1829-ben ez még az ollári templomnak készült, onnét került ide. Hogy miért kellett a falunak ekkora templom, erre a 98-ik évében járó Gruff Istvánné, a település legidősebb polgára, Manci néni így emlékszik vissza:

- Akkor annyian jártunk templomba, hogy még a padsorok között is álltunk, csak úgy fértünk el a misén. Szép évekre emlékszem vissza, persze sok rosszat is megéltem. Negyvennyolc évesen, kilencedik gyermekként szült az anyám. Apám borkereskedő volt, sok pénze volt, de nem akart kijönni a régi tömésházból, amelynek szobájában négy ágyban aludtunk. Megéltem a második háborút, ahova az elején 18 helybéli fiatal rukkolt be, és mind ott maradt a fronton. De szeretetben éltünk, a lakók, amiben tudtak, segítettek egymásnak. Harminc éve vagyok sajnos özvegy, a misét is csak a rádióban hallgatom – említi Manci néni.

- Kilencszázötven körül mozog a település lakossága. Az iskola a mi községünkben van, az intézménybe a környező falvakból érkezőkkel együtt143 tanuló jár, az óvodásaink negyvenhárman vannak. A falu minden fontos közművel rendelkezik, van egy Makovecz Imre tervezte faluházunk is. Főleg az egyházi turizmusunk élénk, sokan jönnek megnézni a templomunkat, akiknek megmutatjuk az iskolatörténeti kiállításunkat is – invitál megtekintésére Tóth András, s hozzáteszi: – A település tiszteli a hagyományait, ugyanakkor új építési telkek kialakításával várja az ide, vagy a visszatelepülni kívánó fiatalokat. Szeretnénk, ha a település tovább fejlődne, az óvoda és az iskola mindig megtelne a gyermekek zsibongásával.

-Az elsősök mindegyikével iratunk egy kis szöveget, amit elhelyezünk egy kapszulában, s a bejáratnál lévő ládában őrzünk. Ezt csak akkor nyithatják fel a gyerekek, amikor végeznek, vagy amikor az első osztálytalálkozóra jönnek. Látni kellene, hogy milyen izgalommal bontják ki a kapszuláikat – mondja Kapus Melinda igazgatóhelyettes, aki egyben a falu alpolgármestere is. Az iskolatörténeti kiállítás – melynek ötletgazdája Kovács Árpádné intézményvezető – felöleli mindazt, amit az elmúlt évtizedek alatt megőriztek az egykori diákok az iskolás éveikben használt tárgyaikból, vagy az iskolás sikereiket tanúsító relikviákból.

- Ami igazán vonzza a látogatókat, az a szép táj. Sajnos, a közigazgatási területünkön nincs szőlőhegy. Viszont sok pókaszepetkinek a zalaistvándi és a kemendi hegyen van birtoka. Onnét olyan kilátás nyílik a Zala-völgyére, amiért érdemes felautózni – hív Tóth András.

Ehhez előbb át kell mennünk a vasúton, majd a Zala-hídon, ahol egykor a Festeticsek is építettek már hidat. 1780-ban a Festetics családnak volt egy fogadója a faluban vámházzal, ami arra szolgált, hogy beszedjék a pénzt a hídon átkelőktől. A mostani Zala-híd az 1960-as években ásott meder fölött ível át, hogy milyen volt a folyó környéke az 1700-as években, elképzelni sem tudjuk. A riportunkban megszólaló Manci néni nagy árvizekre is emlékezett, azt mondta, előfordult, hogy a templomot is elérte az árvíz. Szőlőhegyre igyekezvén, érdekes az ollári pap 1847-beli feljegyzése, amikor Szepetken már 588-an éltek: „lakosai aránylag jól bírják magukat, mind a földesuraság kegyessége mellett szőlőművelésben szorgalmasak, ökörhizlalásban ügyesek.” Hol vannak már az ökrök? Sőt, a hegyre vezető út mentén egyre több az elhagyott szőlő is, bár fönt a domb tetején igen szép új telepítéseket is felfedezünk. A gerincről kinyílik előttünk a táj, a messzeségben Ausztria hegyeit is megpillantjuk. A völgyben, mögöttük a tarkálló mezőkkel a falu házai sorakoznak – mesébe illő a kilátás, nem véletlenül vásárolt tíz külföldi is házat már a faluban…