Még él a mesterség, de ritka szakma a műköszörűsé

Egy belvárosi kis utcában van egy műhely, melyből gyakorta komolyzene hangjai szűrődnek ki. Itt dolgozik Lukács László. Édesapja, Lukács András műköszörűs mester nyomdokát követve tartja életben e mesterséget.

– Szeretem a komolyzenét, megnyugtatja az embert. Beethoven a kedvencem. Tegnap egy bácsi észrevette a Beatles képet és negyedórás beszélgetés volt, hogy ki, mikor, milyen zeneszámot írt. Valaki, aki a zeneiskolában dolgozott, s elkerült innen, évek múlva visszajött, hogy milyen jó volt komolyzenét hallani. Van egy zenetanár, reggelente megáll, s megkérdezi, mit fogok hallgatni. Vannak ilyen találkozások – meséli Lukács László a kis üzletben, mely teljesen úgy néz ki, mint ahogy a hajdani mesterek műhelyét képzeli az ember. Hagyományos szerszámok és eszközök szép sorjában, melyekkel dolgozva őrzi a kézműves mesterséget. A falakon a régi fotók, képek beszédesek: sokat elárulnak az itt dolgozóról.

– A múltból táplálkozik az ember. A hagyományokat, tradíciót tovább kell éltetni – vallja a férfi, aki édesapjától leste el a mesterség fortélyait.

– Ő Egerben tanulta meg a szakmát, majd jött a tanulóidő. Hátára vette az országot: dolgozott több városban, 1964-ben került ide. A fodrász szövetkezetnek külön köszörűs részlege volt és köszörűst kerestek. A hetvenes évek végén vette át a boltot, a nyolcvanas évektől kisiparosként dolgozott – idézte fel Lukács András pályáját fia, aki gyermekkorától kezdve nap – mint nap járt a műhelybe, középiskolásként már dolgozott is. A fiatalember mezőgazdasági technikumot majd szakmai képzést végzett.

– Amikor én kezdtem, volt Keszthelyen húsipar és sok olyan vállalkozás, vendéglő, melyek hordták ide az eszközöket. Ma ugyan már fogynak a kuncsaftok, de mindig van valaminek szezonja: tavasszal metszőolló, most jönnek haza Ausztriából a szakácsok, hozzák a késeket, télen a korcsolya. A háztartási ollók mindennaposak. Régebben télen voltak disznóvágások, már egyre ritkábban, de azért hoznak húsdarálókat. Nagy éttermekből is jönnek eszközökkel, késekkel – mesélte Lukács László. Azt tapasztalja, hogy sokan az olcsóbb, gyengébb minőségű eszközöket veszik meg, ám ezeket nem nagyon lehet javítani. Sokan pedig nem térnek be köszörűshöz, eldobják a régi kést, ollót, s újat vesznek. De azért van sok javítanivaló és emlékezetes eset is.

– Múlt héten fél ötkor jött egy néni, hozott három ollót. Kérdeztem, mennyire sürgős? Azt válaszolta, nem az, majd reggel visszajövök- – idézte fel a szakember, hozzátéve: bár ritkaság ez a szakma, Keszthelyen van még egy műköszörűs, akivel nem konkurenciának tekintik egymást, hanem jó kapcsolatban vannak.

De vajon hogyan látja a mesterség jövőjét Lukács László?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Vannak még nagy öregek, de kihalófélben lévő mesterség. Szerintem ez a legszebb szakma. Itt lehet látni, hogy mit csinál az ember. Tegnap is itt voltam este fél kilencig: örömet ad a munka és amikor a kuncsaft elégedett és visszatér. Ahhoz, hogy valaki átvegye a mesterséget – mint én Apu után – adottság kell. Én nem is tudom elképzelni, hogy bármi mást csináljak. Ennek a szakmának, ha jövője nincs is, de jelene van.