Mire tanítja meg művelőit a tradicionális magyar harcművészet?

Már beszélgetésünk elején leszögezte: neki a baranta menekülőút volt a jelen világ zajából, egy olyan lehetőség, ahol végre megtalálhatta önmagát, nemcsak a maga boldogságáért.

– Ötéves múltra tekint vissza a Thúry Baranta közösség – kezdte a történetet Vörös András. – Akkor lett a fiam 3 éves, és egyre jobban foglalkoztatott a gondolat: valamilyen értelmes elfoglaltságot kellene találnom neki. Hajdanán kik-bokszoltam, szerettem volna, ha ő is valamilyen küzdősportot tanul, ami neveli, fegyelemre is oktatja és a testét is megedzi. De csak a küzdés, a küzdeni tanulás nem elég egy gyermek neveléséhez: kell még valami plusz, valami szellemet, lelket edző tényező is. Ezt találtam meg a barantaságban, vagyis a hagyományos magyar harcművészetben.

Nagy Attila tart edzést Vörös Bendegúznak és Tuboly Csongornak. Fotó: Szakony Attila

Vörös András azt mondja, az őseink életmódját megtestesítő harcművészetében nagyon fontos a hazafias szemlélet. Mindaz, amit egy hajdani, vitéz dédapa az unokájának taníthatott: birkózni, bottal, szablyával, vagy éppen késsel küzdeni, ostort pattogtatni, íjjal és csúzlival lőni, lovagolni, és kaviccsal célba dobni. De egy magyar dédapa ismerte az alapvető gyógynövényeket, iránytű nélkül megmondta merre van észak, hogy mikor kel és mikor nyugszik a Nap. De tudott tüzet rakni, népmeséket mondani, népdalokat dúdolni, és persze kicsit táncolni is.

– Ez mind együtt jelenti a barantaságot, ami egyébként egy nem ismert magyar szó – folytatta Vörös András. – Harminc éve is van már, amikor Pat községben először hallottam. Egy csordás, bizonyos Somogyi Józsi bácsi mondta a témakör későbbi nagy kutatójának, Vukics Ferencnek: Így hangzott a mondta: „Most még csak barantálódtok, de nehogy böllön legyen belőle." Vagyis most még csak játszatok, virtuskodtok, birkóztok, harci mókáztok, de nehogy vérre menővé fajuljon a viadal. Mikor rászántam magam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, akkor Zalaegerszegről, a Göcsej baranta haditorna kör vezetőjét, Zakács Örsöt kértem fel, járjon hozzánk tanítani. Közben, különböző barantás edzőtáborokba is ellátogattam, és szorgalmasan tanultam az életforma alapjait.

Az egyesület a szintén András által alapított MÁV íjász szakosztályból teljesedett ki. Akik ide jártak lőni, mind érdeklődtek a magyar múlt iránt. Nem volt nehéz hát néhány embert toborozni, úgy is sorra érkeztek az érdeklődők, hogy a foglalkozásokat sosem hirdették meg. A jelentkezőkkel szemben egy elvárás van: a tisztességes viselkedés.

– Ebbe sok minden beletartozik – részletezte Vörös András. – Elsősorban a közös lelkület (az elődök tisztelete és a hazafias érzelmek) elfogadása. Az a célom, hogy az itt nevelődött fiatalok példát adó magyar felnőttekké érjenek. Tudjanak tisztességgel dolgozni, segíteni az időseket, tisztelni a párjukat, szeretni a hazájukat. Mindezt túlzásoktól mentes életmóddal, viselkedéssel, öltözködéssel. Tanuljanak meg vitatkozni, érvekkel és ellenérvekkel, ne pedig dühvel, agresszióval.

Barantások népviseletben vonulnak fel az idei város napján. Fotó: Szakony Attila

A kanizsai barantások életkor szempontjából igen széles skálán mozognak, nem ritkán három generáció is edz együtt a teremben. Foglalkozás szempontjából is színes a kép, kőművestől a jogászig van köztük „mindenki".

– Fontos a sokszínűség, mert amit én nem tudok megtanítani a gyerekemnek, azt talán egy másik ifjú apjától ellesheti – vélekedik Zoltán. – Kemény edzéseket tartunk, ami a gyerekeknek játék, a felnőtteknek munka, de mindenki jól érzi magát. Ez a lényeg, hogy családokat, generációkat hoz össze a baranta.

A kanizsai egyesület vezetője kérdésemre igyekezett eloszlatni egy előítéletet: a barantások egyáltalán nem szélsőjobboldaliak.

– Ez nem is férne bele a barantaságba, az általunk képviselt és közvetített értékekbe – vágja rá gondolkodás nélkül Vörös András. – Volt néhány srác, aki bakancsban és bomberdzsekiben járt le az elején, majd néhány hónap múlva maguktól elhagyták azokat. És nem azért, mert erre kényszerítettük volna őket, hanem egyszerűen meglátták: a bakancs nem fér össze a baranta tanításával. És ez adja nekem az igazi erőt, na meg az olyan sikerélmények, mikor ovis versenyeken rendre a barantás óvodások diadalmaskodnak, akár kötélmászásról, akár sorversenyekről legyen szó. Vagy amikor azt mondja nekem a 15 éves kamaszfiú édesanyja, hogy mióta hozzánk jár a gyerek, elpakolja a ruháit, tisztességesen beszél velük és nincs különösebb baj vele. Ilyenkor látom: igen, a gyerekeink rendben vannak...