Olyannak elfogadni, amilyen a valóságban

Hogy vagy? – kérdezzük naponta egymástól, de a választ már szinte meg sem várjuk, olyan természetesnek tartjuk, hogy csak „köszönöm, jól”, vagy csak „úgy egyformán” lehet. Sokszor mondjuk: „Ne haragudj, nagyon sietek, majd felhívlak”, aztán a megkeresés elmarad.

Úgy tűnik, Saint-Exupery megállapításai ma is igazak: az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolunk a kereskedőknél. De mivel „barátkereskedők” nem léteznek, az embereknek nincsenek, vagy alig vannak barátaik.

Magyarázatul a rohanó életre, az időhiányra szoktunk hivatkozni. De a tapasztalat az, hogy amit igazán fontosnak érzünk, arra – akármilyen elfoglaltak vagyunk – tudunk időt szakítani. Ha tehát valakire nincs időnk, akkor nem is tartjuk igazán fontosnak, hogy találkozzunk, beszélgessünk vele. Aztán a beszélgetésekben sokszor magunkat „toljuk” előre, hogy ezt „én tettem, velem ez történt”, és képtelenek vagyunk arra, hogy érdeklődéssel hallgassunk meg másokat.

Sróber László atya

A szeretet ott kezdődik, hogy olyannak tudom szeretni a másikat, amilyen a valóságban, és nem amilyennek én akarom látni. A barátság ennél is több: azt jelenti, hogy hibáival, gyöngeségeivel, sőt bűneivel együtt el tudok fogadni valakit, és meg tudok nyílni feléje.

A mesebeli kis herceg legjobb barátja egy rózsa volt. S hiába látott sok-sok, az övénél pompásabb rózsát, úgy érezte: „Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz. Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien ”

Vajon mi vagyunk ennyire fontosak valakinek? És van valaki, aki nekünk ennyire fontos?