A gyáva az ablakból nézi

1989-re Kelet-Európában tarthatatlanná vált a szocialista rezsimek működése. Romániában Ceausescu mégis megszorító programot hirdetett, mellyel az állami tartozásokat kívánta néhány év alatt rendezni. 1989-re szinte alig volt élelem a városok ellátására, a szegénység mellett erősödött a titkosrendőrség (Securitate) befolyása. Zajlott az emberek kizsigerelése, addig a diktátor és felesége pompás kényelemben élt, amit idővel még a kommunista párt közvetlen tagjai is megelégeltek.

Az 1989-es forradalom idejéből megőrzött felirat az öt éve restaurált temesvári református templom falán. A városban 1989 decemberében a Tőkés László lelkészt védő temesvári református közösség hősies ellenállása vezetett a népfelkelés kitöréséhez. MTI-fotó: Baranyi Ildikó

– Tizenhat éves voltam, Csíkszereda mellett egy kis faluban Csíkszentlélek-Tibódon éltem – Horváthné Nagy Mária a Nagykanizsán működő, erdélyieket összefogó egyesület szervezője idézi 1989 decemberéből való emlékeit. A postai alkalmazottként dolgozó asszony 1997 óta él Dél-Zalában, férjhez jött ide. A csíksomlyói pünkösdi búcsúnak köszönheti a frigyet, hiszen erre a zarándoklatra utazott a későbbi férj. – Mi sokáig csak a Szabad Európa Rádió híreiből, meg a magyar rádióadásokból értesültünk, hogy mi készülődik, mi történik Romániában, aztán megtudtuk, hogy december 22-én Csíkszeredán is utcára vonultak az emberek. Emlékszem, boldogok voltunk, végre vége van annak, amiben addig éltünk. Ma már elképzelni sem lehet, mit jelentett, hogy az élelmiszert csak jegyre vásárolhattuk. Az is fontos volt, hogy a magyarságunkat felszabadultabban vállalhattuk. Igazán persze akkor nyugodtunk meg, amikor láttuk a televízióban Ceausescu kivégzését.

Horváthné Nagy Mária

Emlékezetes számára a következő esztendő március 15-ei ünnepsége, amikor először viselhettek magyar, nemzeti színű kokárdát.

– A lányaimnak szoktam mesélni az átélt időszakról, de arra is tanítom őket, hogy kenyeret nem dobunk ki, megbecsüljük az ételt. Évente egyszer megyek haza, de sok-sok kirándulást szervezünk, amelyekre szerencsére az itteniek is szívesen jönnek – ad számot az összetartásról.

Más szempontok mentén gondolkodik az 1989-es Romániáról Nemes László (66) festőművész, aki 1990-ben települt át Zalaegerszegre. A kolozsvári születésű művész akkor Marosvásárhelyen élt.

– Mondhatom, hogy bár 180 ezer lakosú Vásárhely, ismertem az egyforma gondolkodású embereket, de azokat, akik a tüntetésen az első sorban vitték a zászlót, nos, azokat sose láttam előtte – ad hangot annak a vélekedésének, miszerint esetleg nagyhatalmi érdekek forogtak kockán, s a tömegelégedetlenség mellé effajta szervezettség is társult.

Nemes László festőművész

– Az állomás felől jöttek az emberek, én a Kövesdombon laktam, lementem. A Kultúrpalota előtt gyűlt össze a tömeg, senki nem akarta, hogy azt mondják rá, a gyávák nézik az ablakból az eseményeket. Biztos volt halálfélelmem, hiszen lövöldözés közepette zajlott a tüntetés, de akkor nem féltette magát az ember.

A művész 1987-ben vesztette el az állását odahaza, felesége szintén, távoli rokoni kapcsolatok révén választották Zala megyét otthonul.

Nemes László mindezzel együtt is szkeptikus. Tágabb összefüggésbe helyezi a 25 évvel ezelőtt átélteket, noha nem biztos afelől, hogy túl sok embert érdekel mindez.

– A hetvenes évek Romániája egyformán hangot talált a nyugati hatalmakkal és a Szovjetunióval. Míg ők nemzeti szocializmust építettek, addig Magyarország internacionalista vonalat képviselt. Ceausescu a kis-antantnak megfelelő politikát folytatta a II. világháború után is. A világ minden pontján fogadták őt, nagyhatalmak vezetőivel volt jónak mondható kapcsolata. A művészeti élet terén biztos, hogy nyitottabb volt a szocializmus évtizedei alatt Románia, nem beszélve arról, hogy a románok szerintem jobban összetartanak, mint a magyarok. A nagy román öntudatot gondosan táplálta az akkori rezsim. Nem árulok el titkot, néha siratják, annak ellenére, hogy a Securitate mindenkinek megkeserítette az életét.

Figyelemmel kíséri az időközben született elemzéseket, de némi bizalmatlansággal kezeli azokat. Tőkés László és Temesvár hősiességét nagyra értékeli, ezért sajnálja, hogy az utóbbi időben Bukarest kisajátítja magának a forradalmi dicsőséget.

Visszatekintve, a rögtönzött tárgyalás utáni, s a televízióban majdnem élőben közvetített kivégzést túl gyors reakciónak tartja ma is.

Ugyanígy vélekedik Budaházi Tibor (60) grafikus, festőművész, aki három évvel korábban, 1986-ban érkezett Magyarországra.

– Az volt a benyomásom, gyorsan el akarták takarítani a nyomokat, akik a kivégzést megszervezték – mondja az Egerszegen élő képzőművész. – Becsületesebb lett volna a tárgyalás, bíróság, ami tényszerűen feltárta volna a bűneiket. De hát abban a hangulatban felfokozott indulatok munkáltak mindenkiben.

Budaházi Tibor festőművész

A művész Szatmárnémetiben élt korábban.

– A szüleim már nem élnek, de a húgaim most is ott vannak. Évente hazalátogatok most is. 1989-ben a televízióra tapadva figyeltem az odahazai eseményeket, pont ez volt a meglepő és furcsa, hogy élő egyenes adásban láthattunk szinte minden mozzanatot. Az emberben olykor felmerült a gyanú, lehetséges, hogy minden helyszínen ott a kamera, amikor napokkal korábban a Secu ellenőrzött mindent... Tőkés László püspök szerepe azonban elvitathatatlanul nagy és meghatározó számomra is. Úgy látom, akkor egy pillanatra megvalósult a magyar-magyar összefogás, legalábbis akkor nagyon éreztem a magyarországiak szolidaritását, aggódását, azonosulását. Biztosan nem tudunk még mindent, az idő sok mindent helyrerak.

Budaházi Tibor apaként, tanárként igyekszik a fiataloknak átadni akkori emlékeit, fontos,, hogy tudjanak róla, megértsék, voltak, akik az életüket kockáztatták.

Erre vállalkozik a negyven esztendős Kósa Attila is, aki 17 éve él Nagykanizsán, s a Csapi iskola nebulóit oktatja. Eredetileg lelkésznek készült, végül a pedagógusi hivatásban találta meg önmagát.

– Valójában szinte az egész rokonság Kanizsára telepedett, így nem volt kérdés, hogy én hova jöjjek, az volt csak a fontos, hogy munkahelyem legyen – tájékoztat a lakóhelyválasztásról. – A forradalom eseményeit gyerekként éltem át Kolozsvárott. Ott más volt a helyzet, mint Temesváron, Marosvásárhelyen vagy Bukarestben. Arra emlékszem, hogy gyorsan hazaengedtek bennünket az iskolából, nem tudták a tanárok, hogy mi lesz a zavargások kimenetele. A Ceausescu által mondott tévéinterjú indította el a lavinát, de tulajdonképpen máig nem lehet egészen pontosan tudni, hogy kik álltak a tüntetések mögött, a puccs szót is hallani ma már.

Kósa Attila tanár

– Legelevenebb emléke?

– Az, hogy a boltban szabadon vehettünk kenyeret, hirtelen volt. Addig csak jegyre. Ez akkora élmény, amit sose felejtek el. Tudom, egy mai gyerek képtelen felfogni ennek a jelentőségét, hiszen valóban hihetetlen. A másik, hogy a bátyám által vezetett trolibuszt felborították a tüntetők, s fedezékül használták a secus lövöldözők ellen. A puskaropogást mindenütt lehetett hallani, sokszor lesből lőttek, napokkal később is. Hallottuk, hogy a kolozsvári szálloda padlásán bújkálnak. De amúgy gyorsan folyt le az egész, Gyerekfejjel legalábbis úgy látszott.

A tanár úr küzd néha a honvággyal, az itteni élet kezdeti rossz érzését a „lerománozás" táplálta, pedig mindig úgy érezte, Romániában magyarnak megmaradni bátorság volt. Idén a húsvétot végre szeretné majd Erdélyben tölteni. Ugyanis egy súlyos baleset következményei miatt évek óta nem utazhatott. Itthonról haza, hazulról otthonra.