Kinek mit jelent a halál?

Vajon mi az oka, hogy ilyen eltérő módon gondolkodunk a halálról?

– A háttérben többféle tényező munkál – reagál dr. Pilling János pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének orvosi kommunikációt oktató szakembere, aki nemrégiben a Mentálhigiénés esték sorozat vendégeként tartott előadást a témáról. – Egyfelől mindannyiunknak megvan a saját halálképe, ami jelentős változásokon megy át amíg felnövünk, másrészt a bennünket körülvevő kultúra halálhoz való viszonya is erősen hat ránk. A gyermekkori halálképek tovább élnek bennünk felnőttként, az aktuális korszellemben pedig kuszán keverednek a korábbi történelmi korok lenyomatai.

Dr. Pilling János: – Az átélt veszteség hatására megtanuljuk súlyukon mérni a problémákat

A gyerekek halálképeinek feltárása Nagy Mária Ilonának, a halállal foglalkozó tudomány, a tanatológia egyik megalapozójának köszönhető, aki már az 1900-as évek elején kutatta e területet.

– A 3-6 éves gyerekek csak a halál külső jegyeit látják, csukott szem, mozdulatlanság, ezért az alvással azonosítják – kezd a részletekbe dr. Pilling János. – A halott tulajdonképpen él, csak elszunnyadt, egyszer majd felébred. E halálkép továbbélését bizonyítja, hogy felnőttként is gyakran fogalmazunk így: jobb létre szenderült, csendesen elaludt. Több pszichológus szerint eleve e korai halálképből táplálkozik a halál utáni élet és a lélek képzete. Maga a Biblia is így fogalmaz: a halottak alszanak a föld porában.

A nagyobb, 6-9 éves gyerekek elkezdik megszemélyesíteni a halált. Ettől kezdve nem a halott él, hanem a halál. Alakot ölt, legtöbbször csontváz formájában, és eljön értünk. A halál csontvázzal való azonosítása olyannyira elterjedt, hogy a mérgeket, magasfeszültségű vezetékeket is így jelölik. A következő életszakaszban a kiskamaszok a halál fogalmát már összekötik a betegséggel, az öregséggel, vagy túlmutatva a biológikumon, olyan morális fogalmakkal, mint a bűn. Ezt a megközelítést nevezi reális halálképnek a szakirodalom.

– Nem csak az egyes ember halálképe változik az idővel, a történelem ugyancsak nagyívű parabolát húz. Philippe Aries francia kultúrtörténész négy nagy halálképet különített el – vesz fel újabb szálat a szakember. – Az első, a „megszelídített halál" időszaka a középkor közepéig tartott. Az elnevezés abból fakad, hogy a halál gondolata áthatotta a mindennapokat, az élet természetes részeként kezelték. Alapját az képezte, hogy a halál előtt mindenki egyenlő. Hiszen a szolga épp úgy meghal mint az úr, a jó épp úgy, mint a rossz, az erős épp úgy, mint a gyenge. A halál eljövetelére lépten-nyomon emlékeztették is a kor emberét, s érdekes módon éppen ez kölcsönzött értelmet, értéket az életnek.

A változást a középkor derekának pusztító járványai hozták el. Több tízmillióan haltak meg pestisben, leprában, kolerában, Európa jelentős része szinte elnéptelenedett. Az idő tájt olyan sok gyermek halt meg, hogy nem csak az elsőszülött fiú kapta az apa keresztnevét, hanem a sorban még további 3-4, hogy legalább egy biztosan megérje a felnőtt kort. Ez az időszak a halál diadala, amit számos képzőművészeti alkotás is megörökített.

– Az egyház magyarázata szerint a temérdek pusztító ragályt az emberek bűnei miatt kell elszenvedni, így hatalmas jelentőséget nyert a megtérés, akár az utolsó pillanatban is. Felidézték Jézus és a két lator példáját a keresztfán. Az egyik gazember ordibálva káromkodott, a másik pedig az utolsó pillanatban megtért. Utóbbinak azt mondta Jézus: bizony mondom néked, még ma velem leszel a mennyek országában. A halál előtti pillanatok tudatos, imával, fohászkodással telítése azt jelentette, hogy a halál elkezdett személyes üggyé válni. Én vagyok felelős a saját halálomért, ez az én halálom, az én üdvösségem. Eljött az „én halál" ideje, ami már egészen másról szól, mint a „mindannyian meghalunk". Ezzel függ össze az is, hogy megjelenik a ravatalozás szokása, a végtisztesség, a névre szóló sír, a gyászpompa. Hol van ez már attól, hogy talicskában tolták ki a halottat a sírhoz? Ekkoriban jelent meg egy rendelet arról, hogy temetőkben tilos disznókat legeltetni. Tehát korábban senki nem talált ebben kivetnivalót.

Hatalmas jelentőséget nyert a megtérés, akár az utolsó pillanatban is, mint tette az egyik lator a keresztfán (Munkácsy Mihály: Golgota). Fotó: Reprodukció

Az újkorban a romantika terjedése, az érzelmek kitárulkozása csak fokozta az elindult folyamatot, s egyre erőteljesebben fejeződött ki a szeretett személy elveszítése felett érzett fájdalom. Az új halálképben a fókusz kezd átkerülni a halottra, ez a „mások halála" korszak. Nem az a kérdés, hogy mi meghalunk, hanem másokkal történik ez, s az nekünk nagyon fáj. Ekkoriban születtek a nagyívű szerelmes regények, drámák, s ez idő tájt fonódik össze különös módon a halál és az erotika fogalma. Az egyik ok talán a tbc terjedése, ami nagyon sok fiatal nőt ragadott el élete és szépsége teljében. A kecses női nyak fölé hajló, sírjából kikelő Drakula mítosza ugyancsak e bizarr szimbiózis megjelenítője.

– A mai kor emberének halálképét a 20. század háborúi formálták. A frontokon, Auschwitzban, Hirosimában, vagy Ruandában a tuszik és a hutuk közt dúló népirtás során olyan tömegek haltak meg rövid idő alatt, hogy az emberek tudatában a halál kezdett uniformizálódni, személytelenné válni. E század hozta magával a kórházak elterjedését is, a halál, és a hozzá kapcsolódó rituálé (mosdatás, öltöztetés) kikerült az otthonunkból, rutinszerű elemek szőtték át.

A modern kor jellemzője az is, hogy a haláltól mérhetetlenül félünk. hallani, beszélni sem akarunk róla, így ez a „tiltott halál" időszaka. A gyászolótól elvárjuk, hogy gyorsan tegye túl magát a bánatán, ne szomorítsa környezetét a fekete ruhájával, lépjen tovább. Pedig a gyászév fogalmában mély bölcsesség rejlik, ennyi idő kell, hogy minden ünnepet, évfordulót átéljünk az elveszített személy nélkül. Ettől a mesterséges távolságtartástól azonban a halál csak még félelmetesebbé válik, s statisztikák igazolják, hogy a feldolgozatlan szorongás micsoda pusztítást végez a gyászolók testi és lelki egészségében.

– Ám van a halálnak egy másik arca is, amit a gyász virágaiként jellemzünk – veti fel dr. Pilling János. – Az átélt veszteség hatására megnőhet a személyes erőnk, megtanuljuk súlyukon mérni a problémákat, új, gyakorta spirituális perspektívák nyílnak meg. A halállal való szembenézés tehát végső soron az élet valódi értékeihez vezethet el.