Miért nem épült házgyár?

Az 1956-os forradalom leverését követően felállt régi-új hatalom, a korábbinál nagyobb hangsúlyt igyekezett fektetni az egyre feszítőbb lakáskérdés kezelésére. Ennek jegyében 1960-ban meghirdették a 15 éves lakásépítési programot, egymillió lakás felépítését tervezték. A grandiózus terv sikeres végrehajtása, a lakásépítés minden szegmensében új megoldások alkalmazását kívánta meg. Az épületek, komplett lakótelepek iparszerű gyártása, vagyis a panelházak építésének technológiája Nyugat-Európában sem volt ismeretlen, de igazi karriert a szocialista blokkban futott be.

A szovjet panelépítészet első termékei, melyeket az akkori pártfőtitkár nyomán az ottani népnyelv csak „hruscsovka”- ként emlegetett, a puritanizmusuk miatt nálunk elfogadhatatlanok voltak. Az akkori magyar vezetés kezdetben próbálkozott egy dán (Larsen- Nielsen) panel-technológiával is, de végül e téren is a szovjet technológia „diadalmaskodott”. Az 1961-ben indult voluntarista lakásépítési terv így nálunk is fokozatosan az úgynevezett nagypaneles építési technológiára alapozódott. Az egy szem dán házgyár mellett az összes többit szovjet licenc alapján építették Magyarországon, a budapestiek elkészülte után rövidesen megkezdték a vidéki házgyárak telepítését is, amiért nem kis lobbierők mozdultak meg, ugyanis az elemi szinten jelentkező lakásínség megoldása vagy legalábbis kezelése immáron elsőrangú gazdasági-szociális feladattá vált.

A Zala Megyei Állami Építőipari Vállalat 1966-ban tanulmánytervet készített egy, a Nyugat-Dunántúl ellátására létesítendő házgyár Nagykapornakon, pontosabban az attól kicsit távolabb fekvő vasútállomásán történő felépítésére. A telephely kiválasztásában a vasúti fővonal mellett szerepet játszott, hogy az ötvenes évek elején létesítettek ott egy műszénkeverő telepet, amelyet időközben megszüntettek. Így rendelkezésre állt egy infrastruktúrával ellátott iparterület. A tervtől az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium sem zárkózott el.

Épülnek a tízemeletes házak a megyeszékhelyi Vizsla-parki lakótelepen. Az alagútzsalus technológiát alkalmazták. Fotó: Archív

1970 kora tavaszán, a következő évben kezdődő negyedik ötéves terv egyik előtanulmányában fedezték fel a zalai illetékesek, hogy az évekkel korábbi javaslatuk mégsem került meghallgatásra, a Vas és Zala megyék ellátására tervezett házgyárat ugyanis Szombathelyen akarták felépíteni. A megyei párt- és tanácsi vezetés azonnal levelekkel kezdte el bombázni az illetékes, vagy annak vélt főhatóságokat, eljuttatva hozzájuk a zalai szakemberek által e témában készített számításokat. Ebben a koncepcióban természetesen majdnem minden érv és számítás a leendő nyugat-dunántúli házgyár nagykapornaki telepítése mellett szólt. A tervezet részletesen számba vette a két megye városi vagy városiasodó településein várható lakásépítéseket, a szállítási költségeket, az ipartelepítés feltételeit és a kinézett ipartelepen már meglévő adottságokat.

Az építésügyi és városfejlesztési miniszter első helyettese pár hónappal később, 1970 augusztusában válaszolt a zalai vezetők felvetésére. Levelében nem adott ugyan egyértelmű választ, viszont okot adott a reménykedésre: „a legutóbbi vizsgálatunk a korábbi – szombathelyi telepítést egyértelműen kialakító – helyzettől némiképp eltérő képet mutat”. Ez azonban, mint ma már tudjuk, csak alaptalan reményeket ébreszthetett, mivel Zalában végül nem épült házgyár. A központilag tovább folytatódó vizsgálatok végül oda vezettek, hogy a Nyugat- Dunántúl ellátására nem lett volna érdemes egy külön házgyárat telepíteni, mivel annak minimális kapacitását (2500 lakás/év) a Zalában és Vasban jövőben várható és nagypaneles technológiával megvalósítható lakásépítésekkel nem lehetett volna kihasználni. Ebben az is közrejátszott, hogy például különösen Zalaegerszeg esetében, a domborzati viszonyok nem tették volna lehetővé a panel szempontjából optimális daruzási lehetőségeket, vagyis minden egyes épületnél (szekciónál) új állást kellet volna kialakítani.

Ezzel párhuzamosan a ZÁÉV 1969-1970 folyamán lehetőséget kapott arra, hogy a tömeges lakásépítés igényeinek kielégítésére megvásárolhasson, illetve alkalmazhasson egy külföldi, mégpedig francia licencet. Ez a technológia nem volt más, mint az Outinord cég által használt, addigra Európa nyugati és keleti részén is ismert és jól bevált alagútzsalus építkezési mód. A francia vállalat le is szállította a komplett berendezést a zsaluktól a darukig bezárólag, így semmi akadálya nem volt annak, hogy 1970 nyarán Zalaegerszegen, a Göcseji úton, illetve a Vizslaparkban megkezdjék az első alagútzsalus technológiával épülő tízemeletesek kivitelezését. Ennek keretében az épületek vasbeton szerkezetét az alkalmazott zsaluzat segítségével helyben öntötték ki. A francia vállalat képviselői kezdetben személyesen felügyelték az építkezést, a Zalai Hírlap korabeli beszámolója szerint a céget képviselő Jean Lecoeuvre meg volt elégedve a zalai építők felkészültségével és munkájával.

A házgyárat végül – akkor még – „nevető harmadikként” Veszprém kapta meg, amit 1975-ben adtak át. Mivel a nagy távolságok miatt a dunántúli házgyárakból a későbbiekben sem érte meg ideszállítani a panel-építőelemeket, Zala megyében az alagútzsalus technológiával épült az összes lakótelepi épület, ennélfogva megyénk teljesen mentesült a szoros értelemben vett panelházaktól