Tűzzel írt képek

A világhírű erdélyi alkotóval nagykanizsai kiállításának minapi megnyitója előtt beszélgettünk.

- Mindig érdekeltek a szilikátokkal, üveggel kapcsolatos technikák, s amikor 1980-ban Budapesten jártam, az akkor a Magyar Tudományos Akadémián dolgozó ismerőseim beajánlottak egy tűzzománc művészhez, a Fóton élő Lőrincz Vitushoz - emlékezett vissza a kezdetekre Elekes Gyula.

Elekes Gyula Tűzzel írt képek című tárlata február 28-ig látható a Képzőművészetek Háza Kiskastélyban (Fotó: Szakony Attila)

- Ő bukovinai székely származású, s azon atyámfiai közé tartozik, akiket a két világháború között telepítettek Magyarországra, s eléggé hányattatott sorsuk volt. Vitus avatott be először ebbe a műfajba, technikai vonatkozásokat mutatott meg és még alapanyagokat is adott útravalóul. Hazaérkezve - akkor még egy fémipari vállalatnál dolgoztam reklámgrafikusként - egy kidobott nagy laborkemencét átalakítottam a barátaim segítségével, s elkezdtem  úgymond  zománcozgatni.

Persze, rengeteg buktatója volt a dolognak és sok-sok kudarc mentén magam kísérleteztem ki jószerével mindent, amit tudok.Elekes Gyula első meghívását 1984-ben kapta a kecskeméti nemzetközi zománcművészeti szimpóziumra. Az akkori hatalom (még javában tombolt Ceausescu) azonban megtagadta tőle a kiutazás lehetőségét, sőt, az ügy odáig fajult, hogy 8 évig nem is volt útlevele, tehát sehova sem utazhatott. Változást csak 1989 hozott.

- Sajnos, mivel nem jutottam hozzá a kiváló minőségű külföldi alapanyagokhoz, 8 éven át csak azokkal dolgozhattam, melyekről úgy láttam, beváltak és könnyen megszerezhetők voltak - magyarázta, hozzátéve, az uralkodó rend annyit azért megengedett, hogy munkaidején kívül a művészettel foglalkozzon.

- Ezért aztán az abban az időszakban készült alkotások mind egyformák, fekete-fehérek voltak. A 2. önálló kiállításomon, Bécsben csodálkoztak is a szakmabeliek, hogy hol lehet ezeket a színeket megvásárolni... A változások után, 1990-ben végre eljuthattam a kecskeméti szimpóziumra, s azóta minden évben jelen vagyok. Ezeken a rendezvényeken lehet a kollégáktól technikákat ellesni, esetleg praktikákat megtudni, már ha elárulják persze.

Az igazság az, hogy mint minden szakmában, ebben is nagy a féltékenység, ezért a többség inkább titkolózik. Én viszont, mivel már idestova 30 éve foglalkozom zománcművészettel, szívesebben tanítom alkotótáborokban Székelyudvarhelytől a spanyolországi La Coruna-ig, hiszen földi pályánk véges és egy alkotó csak abban reménykedhet, hogy művei és szellemisége túlélik őt  akár a tanítványaiban is.

A művész kedvenc témái a magyarság, illetve Székelyföld őstörténetéből, mondavilágából kerülnek ki, Csaba királyfitól és a sámánok világától a hegyek, az anyaföld, a földművelés és a szülők szeretetéig.Mint mondta, érdekes, hogy ezeket a motívumokat, illetve a mondanivalót nációtól függetlenül mindenhol felismerik, még Japánban, a Komi Köztársaságban, de Spanyolországban is. Ez szerinte annak tudható be, hogy az emberiségben általánosan létezik egyfajta dekódoló-rendszer, aminek segítségével ösztönösen értelmezhetővé válik mindaz, amit a művész a maga műfajával - ahogy ő fogalmazott - a képírással közölni akar.