40 éven és 8 ezer kilométeren átívelő barátság története - Varga Károly mesélt a Vietnamban átélt élményeiről

Amennyiben ez az állítás igaz, akkor Varga Károly, a Csány László Szakgimnázium egykori tanára és igazgatóhelyettese elmondhatja, hogy igazi kincsre talált 1970-ben Budapesten. Károly ekkor volt másodéves az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, s kollégiumi szobájába egy Vietnámból érkező fiú, Hoang thuy Ho toppant be. Akkor még egyik fiatal sem sejtette, hogy egy életre szóló barátság vette ezzel kezdetét. - 3 évig laktunk egy szobában, Ho nagyon sokat mesélt Vietnamról, különösen Hanoiról. A világ legszebb városának festette le, végül magam is meggyőződhettem róla, ha nem is a legszebb, de kétségtelenül nagyon szép hely. Több vietnami diák is érkezett akkor hozzánk, akiket csak tanulni küldtek. Ezt annyira komolyan vették, hogy csak külön engedéllyel léphettek ki Budapest területéről. Ő megoldotta ezt, így többször eljött hozzánk Zalaegerszegre és szülővárosomba Zalalövőre is, például egy alkalommal szüreten is tevékenykedett

Szerencsére Ho-nak nem származott problémája a zalai kiruccanásból, sőt, az alapdiplomája megszerzése után is visszatért hazánkba, s Magyarországon szerzett doktori címet. - Mindvégig tartottuk a kapcsolatot, kezdetben még levelében, később telefonon. Nyelvtudása természetesen kopott a 40 év alatt, de még ma is jól tud magyarul. Minden beszélgetésünknek az volt az utolsó mondata: „Karesz, mikor jössz Vietnámba?"

A jobb később, mint soha is találó jelmondata lehetne Károlyék barátságának, hiszen a sokat emlegetett látogatásra végül megismerkedésük után 43 évvel, 2013-ban került sor. – Az utat teljes mértékben magam szerveztem, volt némi tapasztalatom ebben, hiszen sokat kirándultam korábban a családommal, de természetesen ne ekkora távolságokra gondoljanak. Találtam egy olyan repülőjáratot, ami mindössze 14 óra alatt oda is ért Hanoiba és ebbe az időbe az is beleszámított, hogy Moszkvában két és fél órát kellett várnom az átszállásra. A többi opcióhoz képest ez abszolút megérte, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki hasonló kiránduláson töri a fejét. Azt már telefonon megbeszéltük, hogy Ho ott fog várni a repülőtéren, nehogy elvesszek. Természetesen ott is volt érkezésemkor. 12 napot töltöttem kint, ez szerintem pont annyi idő, ami sok mindenre elég, de bőven van olyan látnivaló, ami már nem férhetett bele.

Amennyiben Károly Vietnamban átélt élményeit tematikus egységbe kéne sorolni, akkor négy fő pontot vázolhatnánk fel. Kezdjük az elején, ennek, - beszélgetésünk során közösen - az első döbbenet címet adtuk. - Az első mindenképpen a közlekedés! Aki nem látta vagy nem néz utána az interneten, annak egészen megdöbbentő, már-már hihetetlen látvány. Mondtam is Honak, hogy nálatok a szabály az, hogy nincs szabály. Mindenki arra megy amerre akar, sokszor a menetiránnyal szemben is. Hanoiban és a nagyvárosokban többségében kismotorokkal közlekednek. Itthon a köztudatban a kerékpár élt, de az már nagyon kevés van. Nálunk, ha egy rendőr lát 3-4 motorost együtt közlekedni, azonnal büntet, kint 30-40 motoros megy egymás mellett!

Én az első nap után kijelentettem, hogy többet nem ülök fel Ho motorjára, mert halálfélelmem van. Erre a barátom visszakérdezett, láttál itt bármilyen balesetet?... Rengeteget dudálnak, de nem azzal a szándékkal, mint itthon, hanem inkább azt jelzik, hogy „vigyázz, jövök". Talán ez is a kulcsa, hogy kevés a karambol. Előfordul olyan eset is, hogy óriási rakomány vagy éppen az egész család fel van rakva a mocira. Ez nálunk elképzelhetetlen. A levegő ugyanakkor nagyon rossz, sokan hordanak szájmaszkot!

Következzék a második döbbenet, ami egy magyar ember számára különös pikantériával bír. -Ez az étkezés volt. Mindenhez rizst adnak, vagy a másik lehetőség, hogy csak rizst esznek. Érdekes szófordulat a nyelvükben, hogyha leülnek enni, nem is azt mondják, hogy most eszünk, hanem azt, hogy rizst eszünk, még akkor is, ha nincs is rizs. Egyébként sokféle étkezési lehetőség van. Ott is működnek éttermek, kifőzdék, utóbbiak magyar pénztárcához mérve is nagyon jó áron! Ezek mellett vannak még az utcasarki árusító helyek, én ott azért nem mertem enni. A kifőzdéket természetesen kipróbáltam. Az első közös étkezésünk egy reggeli volt és levest ettünk. A választásunkat (pho bo) leginkább tésztalevesnek lehetne fordítani, de tulajdonképpen marhahúsleves, friss fűszernövényekkel és természetesen rizstésztával. A levesbe nem főzik bele sem a zöldségeket sem a tésztát, azt mindenki ízlésének megfelelően maga rakja bele fogyasztás előtt. Ázsia ezen részén elfogadott, hogy sült patkányt és kutyahúst is lehet enni, ez náluk állítólag ínyencség, nyilván ezt nem tudtam elfogadni, nem is próbáltam ki, de vannak akik szeretik...Azt hozzátenném, miután hazajöttem egy hónapig nem ettem rizst.

Várható volt egy igaz baráttól, miután ennyi év elteltével végre sikerült összehozni a személyes találkozást, hogy készül pár meglepetéssel. Így tett Ho is, Károlynak kettő nem várt élménnyel is kedveskedett. Az első meglepetés puszta sörözésnek indult. – Mondta, hogy menjünk el sörözni, kicsit csodálkoztam, de miért is ne? Beléptünk a sörözőbe és csupa ismerős arcot láttam. Titokban összecsődítette azokat a kollégiumi társakat, akik mind ott tanultak az ELTE-n. Nem tudott már mindenki olyan jól magyarul, hiszen azóta nem nagyon használták. Később elmentünk az egyik társunk vendégházába, ahol egy ismeretlen úr várt minket, akiről kiderült, hogy Magyarországon, magyar szakon tanult, egy időben ő volt Vietnám hollandiai nagykövete és csak azért jött el, mert tudta, hogy jön egy magyar és használhatja a nyelvet. Tökéletesen beszélt magyarul!

A második meglepetéssel mondhatni riportalanyunk két legyet ütött egy csapásra, hiszen a jószándék mellett, ezzel a nem várt gesztussal a vietnámi kultúra egy, az útikönyvek által is kevésbé tárgyalt világába is betekinthetett. – Egyik nap odabökte nekem Ho, hogy holnap lakodalomba megyünk. Próbáltam szabadkozni, hogy nem úgy öltöztem és ajándékot se hoztam...de ő megnyugtatott, hogy teljesen jó vagyok így és az ajándéknak pénz is jó lesz, 500 ezer dong elég is. Ez nem sok pénz, kb. 5 ezer forint. Ők esküvőkre egyáltalán nem vesznek ajándékot, hanem borítékba raknak pénzt, amit egy szavazóuránhoz hasonló dobozba dobnak bele. Egészen más náluk a lakodalom, leginkább egy óriási, 3-4 órás ebédhez tudnám hasonlítani. Külsőségekben nagyon dekoratívak, egy szépen feldíszített konferenciaközpontban volt a ceremónia, majdnem ezer vendéggel!

Feldíszített színpadon zajlott a felvonulás, először úgymond a műsorközlők érkeztek, nálunk leginkább a vőfély poszt hasonlítható ehhez, aztán jöttek az örömszülők és utánuk az ifjú pár. Ezután mindenki mindenkire tósztot mond, megisszák a pezsgőt, majd felvágják a tortát. S csak ezek után következik a hosszú-hosszú ebéd. Nagyon vegyes volt a társaság, a vidéki idős bácsiktól elkezdve, akik az ebéd alatt is végig sapkát viseltek, a fiatalokig. Utóbbiak egyébként az öltözködési formaságokat már nem kimondottan tartják be. Érdekes volt, hogy korántsem annyira öltöztek ki, mint nálunk. Táncolni nem táncolnak a vendégek, inkább beszélgetnek, a zenét hallgatják, jól érzik magukat.

Károly hosszú évekig csak barátja történeteiből hallott Hanoi városáról. Most egy tucat napig élt ott és annyi élménnyel tért haza, hogy szinte lehetetlen azt szavakkal leírni. Azért tettünk egy próbát és megkértük, emelje ki nekünk azokat, melyek rá a legnagyobb hatást gyakorolták. – Hanoit és környékét ismertem meg leginkább, óriási város, a lakosság számáról eltérő adatokat olvastam, de az biztos, hogy 2 millió felett van. Az utcák állandóan tele vannak, még késő éjszaka is, szüntelenül robognak a kismotorok. De igaza volt Ho-nak, gyönyörű város!

A Vörös-folyó deltájában fekszik, rengeteg kis tó van a városban, egyébként Ho az egyik legcsodálatosabb mellett, a Hoan Kiem tó partján nőtt fel, amely északon határos a nagy múltú óvárossal, délen pedig a Francia negyeddel. A környék, üdítő pihenőövezet a nagyvárosban, sokan járnak ide már hajnalban tornázni, sétálni. A tó közepén, egy kis szigeten emelkedik a tó fölé a híres Teknős-torony, melyhez sok legenda fűződik.

Szerencsém volt, és sikerült bejutnom a tó keleti partján található Vízi Bábszínház előadására is. Ez valamikor a vidékiek szórakozási formája volt. A rizsföldeken dolgozók a vízre építettek egy kis színpadot, s ott adtak elő bizonyos darabokat. Ma a színpad helyén derékig érő víz van, a művészek egy paraván mögött állnak, és víz alatti bambuszrudakkal és huzalokkal mozgatják a bábukat. A „színpad" mellett pedig hagyományos vietnami hangszerekkel muzsikálnak, énekelnek hozzá. Az előadások nagyon népszerűek, alig lehet rá jegyet kapni!

Ellátogattunk a hadtörténeti múzeumba is, itt a vietnami háborúból kiállított emlékek láthatók. Láttam Ho Chi Minh mauzóleumát, sajnos be nem mehettem, mert minden évben egy hónapig bezárják a balzsamozás miatt és ez pont az ott tartózkodásom idejére esett. Én sem hagytam ki az 1070-ben épült Irodalom Templomának meglátogatását. Ez volt Vietnam első egyeteme. Kezdetben a királyok gyermekei, majd mandarinok végezték itt tanulmányaikat. A sikeresen vizsgázó tanítványok nevei ma is megtalálhatók a teknősbékák hátára helyezett kőtáblákba vésve. Hanoi másik híres műemlékét, egy lótuszvirágot formázó, egyetlen oszlopon álló Egylábú Pagodát is megnéztük..

Hanoin kívüli kirándulásaink közül a legszebb, a világörökség részét képező Ha Long öböl volt. Ez egy karszt vidék, a tengerből csipkézett formájú szigetek emelkednek ki, amilyet nálunk nem lehet látni. Alakjuk olyan, mint amilyent csak egy gyerek tud elképzelni, ha megkérik, hogy rajzoljon le egy hegyet. Mi 4-5 órás hajókirándulást tettünk az öbölbe, közben megálltunk egy úszó falunál, ahol halászok élnek mesterségükből és szó szerint a vízen!

Az idegenforgalomból is próbálnak egy kis bevételhez jutni, árulnak mindent, nyugati italokat és cigarettákat is. Nagy élmény volt, hogy csónakokba szállhattunk és túrát tehettünk a lélegzet elállítóan szép szigetek között. Megcsodálhattam az egyik sziget belsejében rejtőzködő gyönyörű cseppkőbarlangot is.

Ha már szóba kerültek Vietnám építészeti különlegességei, érdeklődtünk az átlagember lakhatási szokásairól is, nem is sejtve, hogy itt is európai ember számára egyedi formákról hallhatunk. – Egyik nap meglátogattuk Ho lányát. Mikor odaértünk, egy emeletes házat láttam, kérdeztem hányadik emeleten lakik a lányod? Ő azt mondta itt, ez a lakása-mutatott a három emeletes házra... Nagyon drágák az ingatlanok, ezért nem nagy alapterületen építkeznek, hanem kis területen, de 2-3 emelettel. Jártam a város francia negyedében is, az itt épült házak viszont teljesen megőrizték a francia építészeti stílust.

Egy magyar ember, aki megismeri egy távoli ország kultúráját, biztosan megkapja azt a kérdést, hogy milyen, illetve miben más az ottani mentalitás a magyarhoz képest. Mi is beálltunk a sorba, s nekiszegeztük Károlynak ezt a témakört. - Nyugodtabbak. Ők is rohannak, de nem úgy, mint mi. Ők ma gyakorlatilag kapitalista szocializmusban élnek, természetesen egypártrendszer van, de kínai példára engedik a kis magánvállalkozások kibontakozását. Ho Chi Minht és globálisan az ősöket nagyon tisztelik a mai napig, véleményem szerint joggal. Erről egyébként személyesen is meggyőződhettem. A Citadellában voltunk, ez a valamikor a császárok lakrésze volt, az 1900-as évekig közönséges élő ember oda nem juthatott be, de ma már megnyitották. Sok érdekesség nincs benne, hiszen a legtöbb részét lerombolták a háború alatt. De Giap tábornok - aki a franciák és az amerikaiak ellen vívott háború fő hadvezére volt - szobránál Ho barátom elkezdett imádkozni. Nagyon meglepődtem, meg is kérdeztem tőle, hogy te milyen vallású vagy, miért imádkozol?

Fotók: Varga Károly gyűjteményéből

Azt felelte ő semmilyen valláshoz nem tartozik, de az ősöket mindennél jobban tiszteli. Az egész társadalomra jellemző ez a magatartás. Tisztelik a tanárokat, feleség a férjét, fiatal az idősebbeket és ehhez tartozott még történelmük során az, hogy mindenkinél jobban kellett tisztelni a császárt. Úgy gondolom ez a mai fiataloknál is megmaradt, holott szinte ugyanúgy viselkednek, mint az európaiak. Életemben nem láttam annyi mobiltelefont, mint kint, gyakorlatilag állandóan a fülükön van. Bár 20 évig álltak háborúban – 1955 és 1975 között – nem lehet látni a nyomait, mert hihetetlen tempóban építették újjá az országot. Természetesen a napalm hatása nem tűnt el, de azóta a természet is próbálja kinőni ezt. Lelkükben bizonyosan vannak még sebek, de örök túlélőknek mondanám őket, nem azzal foglalkoznak, hogy mi volt, hanem azzal, hogy mit kell csinálni. Hiába, tényleg más az életfelfogásuk...

Végezetül pár jó tanácsot, fontos útravalót kértünk azoknak, akik Károly történetét olvasva kedvet kaptak egy vietnami kiránduláshoz.

- Az éghajlat és az életritmus is értelemszerűen más. Október végétől, március végéig érdemes odautazni, ekkor elviselhető a hőmérséklet. De a páratartalom ekkor is nagyon magas. Én október végén voltam, 23-26 fok volt, de állandóan izzadtam. Most ott 30-35 fok van és ehhez társul még a magas páratartalom. Felejtsük el azon sztereotípiákat, hogy Vietnám egy elmaradott, szegény ország. Ez napjainkban már nem egészen így van!

A nagyvárosokban ugyanúgy élnek, mint nálunk, a fiatalok is ugyanúgy viselkednek. Természetesen a vidék más, ott még van mélyszegénység, ott leginkább rizstermesztésből élnek. De általánosságban el kell mondani, hogy a háború után, amit ők egyébként amerikai háborúnak hívnak, rengeteget fejlődtek. Én is tervezek visszatérni, hiszen Dél-Vietnamban még nem jártam és jó lenne minél előbb újra találkozni Ho-val és családjával!