Az orruk előtt hevert a kincs

Azt mondja, soha nem gondolt rá, hogy más hivatást válasszon, gyermekkora óta régész szeretett volna lenni. Álmától még a hozzá vezető rögös út sem tántorította el.

– Általános iskolás voltam, amikor elhatároztam, hogy márpedig én régész leszek – idézte fel Laci bácsi, aki Bakonyszentlászlón született és kántor-tanító édesapja révén került Zalába, előbb Szentgyörgyvárra, Keszthelyre, majd Fenékpusztára. – Sokszor, és ahogy múltak az évek, egyre gyakrabban jártam be a Balatoni Múzeumba. Ott a hónom alá nyúltak, s 1959. augusztus elsejétől ténylegesen is elkezdhettem ásatáson dolgozni Fenékpusztán, ekkortól datálódik az első munkakönyvi bejegyzésem. Ezt követően aztán már mindegyik nyári szünetemet ásatásokon töltöttem... Érettségi, a többszöri sikertelen felvételi és a két év letöltött katonaság után állást ajánlottak a Balatoni Múzeumban, ahol végigjártam a ranglétrát: ásatási munkásként kezdtem, egy tanfolyam elvégzése után restaurátor lettem, később még diploma nélkül, de a megszerzett gyakorlatom miatt kineveztek segédmuzeológusnak, majd muzeológusnak és közben az egyetemről is szóltak, ha jelentkeznék, lenne lehetőség arra, hogy egyéni levelezőként elvégezzem a történelem-régész szakot. Naná, hogy jelentkeztem és sikeresen felvételiztem, de később a történelem szakot elhagytam, hiszen nem akartam én tanítani, nekem a terepmunka volt a mindenem. És hogy miért is lettem régész? Ahogy mondtam, gyermekkorom óta az izgatott, hogy az ember milyen tényanyagok alapján tudja rekonstruálni az elődök életét, környezetét? Az a logikai folyamat ragadott meg, ahogy a sok kis mozaikból egyszerre csak kerek egész lesz. Azt szoktam mondani, a régészek munkája majdnem olyan, mint a nyomozóké, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak még élő emberektől is kaphatnak információkat. Mi viszont már csak közvetett információkból tudunk következtetni arra, hogy jó irányba haladunk-e a kutatással, vagy sem.

1971 és 75 között Magyarszerdahelyen egy kelta és egy római temetőt tárt fel (ebből írta doktori dolgozatát), ekkor kapott meghívást a nagykanizsai Thúry György Múzeumba, ahol 31 éven át dolgozott és 22 évig, 1984 májusától 2006 februárjáig igazgatója is volt az intézménynek.

– Azt mondták, szükség van rám ezen a vidéken, mert Dél-Zalában még nem dolgozott régész – magyarázta. – Ugyan az elődöm, Kerecsényi Edit rendelkezett régész végzettséggel, de az ő szíve csücske a néprajz volt. 1975 márciusában költöztem Nagykanizsára. Összességében azt gondolom, ezzel elkezdődött életem legszebb időszaka. Ugyanis teljesen feltáratlan területre érkeztem, ez a vidék fehér folt volt a régészet térképén. Abban az időben mindössze tizenkét lelőhelyről volt tudomása a múzeumnak, az ezekről gyűjtött leletek, tárgyak száma pedig 6-7 ezerre rúgott. Jelenleg több százezer a régészeti gyűjteményben leltározott tárgyak száma, a lelőhelyeké pedig hatszáznál is több.

Dr. Horváth Lászlót „jó szemű” régészként ismerték meg kollégái, aki már a talaj színéből ki tudta következtetni, hogy adott helyen rejt-e valamit a régészek számára a föld.

– A mai napig hajlamos vagyok autóvezetés közben is figyelni a rézsűket, hátha látok valami érdekeset – magyarázta. – De van egy régi sztorim is ezzel kapcsolatban. Pécs-Jakabhegyen zajlott egy késő-bronzkori földvár és egy kicsit fiatalabb halomsíros temető feltárása. Az ottani kollégák végezték, én pedig felkért konzulens voltam. Éppen ebédidő volt, de míg a többiek ettek, én elmentem sétálni az erdőbe. És láss csodát: az erdei út kellős közepén, 200 méterre az ásatás helyszínétől egy bronzkincset találtam. Negyvenkét kilónyi bronzról, tehát nem kis mennyiségről van szó. Előző évben gléderezték az utat, és akkor bukkant felszínre az edény felső része, illetve a gép egy-két bronztárgyat kidobott az út szélére is. Ezeket vettem észre előbb, csak aztán a szinte teljes terjedelmében a talajban rejtőző agyagedényt. A pécsi kollégák naponta elsétáltak mellette... Mikor visszamentem hozzájuk és újságoltam a fejleményt, erős túlzással, de a hajukat tépték – és persze, örültek is a csodás leletnek.