A bürokrácia is megnehezítette a zsidók életét

Az „bürokratikus antiszemitizmus" a 30–as évek második felétől volt jelen országszerte. A jelenség szellemi atyja vitéz Endre László, Pest vármegye alispánja volt, aki ebbéli minőségében mindent elkövetett, hogy a vármegyében a zsidó „mételyt eltüntesse", és mintegy megágyazzon a későbbi antiszemita törvénykezés számára is.

Felhívás a zsidó vagyonok rejtegetőinek: ha nem adják át, ők is a sorsukra jutnak.

A bürokratikus jogkorlátozás gyakorlatára Zala megyében is találunk példákat. A levéltári forrásokból látható, hogy a megyei hatóságok igyekeztek a zsidó bolttulajdonosok, kereskedők, értelmiségiek működését, tevékenységét korlátozni, akadályozni. Az antiszemita hivatali gyakorlat híve volt maga a főispán, gróf Teleki Béla, Zala vármegye első embere is. Teleki, aki anyai ágon Széchenyi István dédunokája volt, hivatali pozícióját, társadalmi kapcsolatait latba vetve igyekezett a megyei zsidóság életét megnehezíteni. Mint egyik leveléből, melyet 1938 szeptemberében az igazságügy miniszterhez írt, kiderül, hogy főispánként személyesen járt közben annak érdekében, hogy dr. Balassa László fiatal joggyakornok ne kaphasson Zalaegerszegen bírói állást, mondván „félvér zsidó", mivel édesanyja zsidó származású.

1938 augusztusából lelhető fel az a levél, amelyben Várkony Rezső magyar királyi pénzügyigazgató Teleki főispán tudtára adja: zsidók csak akkor mérhetnek bort, ha azt saját maguk termelik.

A zsidóság az erdőgazdálkodásban is jelentős részt vállalt. Faragó (eredetileg Fischer) Béláé volt például a XX. század eleji Zalaegerszeg és Magyarország legnagyobb és legkorszerűbb fenyőmagpergető és fafeldolgozó üzeme. A későbbiekben a zsidó erdőtulajdonosoktól minden vagyonukat elvették, majd 1944 tavaszán-nyarán megsemmisítő táborba hurcolták őket. Erre a sorsra jutott a botfai kastély tulajdonosa, Hűvös Salamon is, akit 1944 tavaszán a zalaegerszegi gettóban súlyosan bántalmaztak, és még a táborba érkezés előtt életét vesztette.

Azon földeket, melyek zsidó kézben voltak, 1942-ben az Országos Nép és Családvédelmi Alap (ONCSA) és a Zala vármegyei Népjóléti Szövetkezet segítségével kellett értékesíteni és keresztény tulajdonosoknak juttatni. 1942 szeptemberében keletkezett az a levél, melyben a belügyminisztérium vezető munkatársa kifejti, hogy a zsidó föld és erdőterületek sok esetben olyan helyen terülnek el, ahol nagy a földínség, és komoly szociális érvek fűződnek ahhoz, hogy a zsidó kézben lévő területeket „a terjeszkedésükben akadályozott földművelő lakosság szerezze meg." 1942–ben rendelet jelent meg a bornagykereskedők felszerelési tárgyainak zár alá vétele, egyes bornagykereskedők üzlethelyiségeinek és felszerelési tárgyainak hasznosítása ügyében is. Zalaegerszegen Brandl Mór és testvére Izidor bornagykereskedő mind üzlethelyiségét, mind a nagykereskedés használati tárgyait át kellett, hogy adja Bödey Gyula bornagykereskedőnek.

1944-ben már párhuzamosan zajlott zsidóság lakhatástól illetve munkahelytől való megfosztása is. 1944. április 15–én a város közgyűlése felmentette állásából a megyei kórház zsidó főorvosát, Susitzky Györgyöt. Az indoklás szerint, bár 1931 óta katolikus hitben élt, a második zsidótörvény értelmében zsidónak számított: végkielégítés és nyugdíj nélkül bocsátották el. Erre a sorsra jutott Szekeres Márk állatorvos és Klein Ferenc, a kórház pszichiátriai osztályának vezetője is.

A zsidóktól elrabolt vagyonok sorsának megoldására országszerte kormánybiztosokat rendeltek ki. Zala vármegye főispánja, gróf Teleki Béla 1944 szeptemberében a főszolgabírókhoz és a községekben szolgálatot teljesítő jegyzőkhöz írt levelében jelzi, a zsidók által hátrahagyott ingóságokat értékesíteni kell. Az értékesítés során befolyt összeg külön számlán landolt.

Dr. Kohánszky Jenő, a pénzügyigazgatóság helyi vezetője 1945. március 28-án, miután főispáni utasításra megsemmisítette a zsidó ingatlanokra vonatkozó iratokat, magához vette a pénzügyigazgatóság páncélszekrényében őrzött, a zsidóság kifosztásából származó mintegy hárommillió pengőt, majd ismeretlen helyre távozott.