A reformkor tűzforró nyara

A reformkor tűzforró nyaraA középkortól kezdve a magyar történelem egyes írott forrásaiban is tetten érhetők az éghajlati változások nyomai és következményei. Míg a korábbi évszázadokból Zala megye területéről csak szórványos klímatörténeti adatokkal rendelkezünk, az 1830-as évektől megyénkben is nagyobb számban készültek és maradtak fenn a rendkívüli időjárási jelenségeket és szokatlan éghajlati jellemzőket megörökítő feljegyzések. Nem véletlenül, mert az 1830-as évtized országszerte szélsőséges időjárási jelenségek, illetve tartós hőmérsékleti és csapadék anomáliák sorát produkálta.

A 19. század első felének egyik legforróbb nyara is ebben az évtizedben volt Zalában. Varga János plébános írta a káptalantóti plébánia Historia Domusában: „Olyan sanyarú, és a mezei gazdaságnak majd minden ágaira nézve terméketlen s mostoha esztendőt, mint az 1834-diki volt, mostan élő emberek nem értek.” Már év elején felborulni látszott a természet rendje: „ezen a vidéken oly langyos, meleg napok járnak, hogy a nagy fák egész virágjukba eredtek, a gyertyánfák újra veszik ki leveleiket, s a bükkfák majdnem minden utcán kifakadnak bimbóikban” – figyelte meg Deák Antal Kehidán 1834. január 2-án. Plánder Ferenc novai esperes szerint a januári időjárás a legszebb, verőfényes tavaszi napokéhoz volt hasonló, „oly meleg levegővel, hogy a fák, a magyarófa virágzott, a méhek, szinte, mint májusban, virággal rakottan tértek az erdőről kasaikba”. Nagy János hahóti plébános feljegyzései is arról tanúskodnak, hogy ez a tél rendkívül enyhe volt. Január 25-én „lepkét, méhet, szúnyogokat és más bogarakat a levegőben repkedni lehetett látni”, fagynak, hónak nyoma sem volt a télen, „a mezei tavaszi virágok, a jácintok a kertekben kinyílva, mint április hónapban, mutogatták magukat, a gyermekek az utcán mezítláb futkoztak”.

Balatonfüred reformkori látképe. A hőség tűzvészt okozott, leégett a fürdőváros legnagyobb része A kőnyomat a levéltár tulajdona

Káptalantótiban egész télen semmi hó vagy eső nem esett, többnyire „irtóztató szél uralkodott”, amely mindent kiszárított. Tavasszal is csak csekély eső volt, ami alig verte el a port. Hahóton szintén kevés volt a csapadék, és márciusban „a száraz hideg irtóztató szélvészes dühösséggel tombolt”. Nován ugyanígy csapadéktalanok, hidegek és szelesek voltak a tavaszi hónapok. Plánder Ferenc novai esperes feljegyzései szerint június közepétől korábban sohasem tapasztalt hőség és szárazság köszöntött be, és szünet nélkül fújt a szél. „Pünkösd szombaton és június 25-én volt valamire való eső, vagy inkább harmat (és július 11-én, midőn a jó szőlőhegyeinket a jég elvágta), többnyire egész október 19-éig a legkeményebb, és még eddig talán nem tapasztalt szárazság” tombolt. Nován őszi gabona igen kevés termett, tavaszi pedig szinte semmi sem. A kutak, patakok kiszáradtak, a legelők felperzselődtek. „Az egy szőlő az, melynek ezen, tapasztalatlan szárazság használt, mivel a szünet nélkül való hőség a gerezdeket jól és korán megérlelvén, legjobb bort, s hol a nyári jég kárt nem tett, a legnagyobb mennyiségben szüreteltünk.”„Ezen esztendőben az eső nagy ritkaság mindeddig – jegyezte fel 1834. június 5-én Nagy János hahóti plébános –, különben ezen egynehány napot kivévén, nagy forróság s szárazság uralkodik.

Általában az egész esztendő merő meleg és szárazság.” Hasonlókat tapasztalt Varga János káptalantóti plébános is: „Egész nyárban egyáltalában semmi esőnk nem volt, hanem a mindent kiszárító meleg a nagy szelekkel felváltva uralkodott. [ ] A vidékbeli bozótok, nevezetesen a szigligeti, edericsi, keszi, kékúti és Salfölde mellett lévő Burnót egész nyáron égtek. Úgy mondják, hogy sok helyeken magától gyulladt meg a nagy hévség miatt, melyeknek dögleletes, büdös szaga a körülötte lévő helységeket eltöltvén, a házakban, templomokban némelykor nagy kín volt az embernek lenni. [ ] A nagy szárazság még azt is okozta, hogy az erdőkben a fák jövő tavaszkor százanként kihaltak, a föld sok helyeken feltátotta a száját az esőért.” Káptalantótiban a kukorica idő előtt elfonnyadt, elszáradt annyira, hogy alig lehetett közte magnak valót találni. Burgonya sokhelyütt annyi sem termett, amennyit elültettek, vagy pedig „hitvány, apró és íztelen” lett. A nagy szárazság miatt a gyümölcs többnyire lehullott a fákról, az alma, körte és szilva igen szűken termett és íztelen volt. A „szőlőgerezdek, kivált köves helyeken, erőltetve és időnek előtte megértek”. Az „iszonyú szárazság és rekkenő meleg” nemcsak a vegetációban okozott súlyos károkat, hanem annak következtében gyulladt ki és égett le 1834. július 18-án, alig egy óra alatt Balatonfüred legnagyobb része is. „A szép, kellemetes, csendes, nagyon is száraz és meleg nyár, melynek párját e században nem is találjuk fel”, ugyanakkor mégis fellendítette a balatoni fürdőkultúrát, mert a rendkívüli időjárás minden korábbinál több vendéget vonzott Balatonfüredre, mely a tűzvész után gyorsan újjáépült.

Adler János, a fürdőtelep főorvosa 1834 nyarán is naponta mérte Balatonfüreden a levegő és a tó hőmérsékletét. A levegő délután kettőkor, árnyékban mért hőmérséklete a nyár 92 napjából 50 alkalommal elérte vagy meghaladta (átszámítva) a 30 Celsius-fokot. A legmelegebb hónap július volt, ekkor 23 alkalommal mért 30 °C-t vagy ennél többet. Július 19-étől 22-éig volt a legnagyobb hőség, mind a négy napon 35-35 °C! A Balaton vízének délelőttönként 10 órakor mért hőmérséklete 1834 nyarán Balatonfürednél 54 napon (júliusban 26 alkalommal) érte el vagy haladta meg a 25 °C-t. A tó vize augusztus 23-án volt a legmelegebb, 28,75 °C.