Fogyatékosok hétköznapjai: István báttya, látogass meg!

Kollerné Miklósy Erzsébet igazgatótól hallottuk: a szakorvosi vizsgálatokat is figyelembe véve egy szakmai team dönt arról, hogy ki kerülhet ki a sokkal nagyobb önállóságot biztosító lakóotthonba.

Pisti megkért: közvetítsük üzenetét a kanizsai unokabátyjának, Istvánnak, hogy látogassa meg. S bár az igazgató néni azt mondta, a Zalai Hírlap nem rádió, itt nem lehet üzengetni, ezúttal kivételt teszünk. - Én már repültem is, nagyon jó érzés volt - jött oda a krumpliszedésben kis szünetet tartó Bogdán Ari, aki, mint arról öt éve beszámoltunk, a belgiumi speciális olimpián három aranyérmet nyert tornászként. - Múltkor kihagyott az újságból, amikor a pingpong olimpiai bajnok Orsós Ariról írt, pedig igazán beletehetett volna engem is! Főleg, hogy lakótársak vagyunk Kanizsán.

S valóban: az enyhe fokban értelmi fogyatékos Ariék négyen együtt laknak abban a lakásban, amit a kanizsai önkormányzattól bérel az intézet. Régebben az újnéppusztai rehabilitációs kastélyban éltek, ám miután megállapították, hogy alkalmasak az önállóbb életformára, bekerültek az ottani lakóotthonba, két éve pedig Kanizsán vannak, remekül beilleszkedve a lakókörnyezetükbe. Már csak péntekenként megy hozzájuk segítő (a hét végi bevásárláshoz), a lakásban együtt főznek és csetelnek, s onnan járnak busszal dolgozni Szerdahelyre.

Mert az intézetben működik a Fővárosi Kézműipari Kft. műhelye (ott párnatölteléket tépnek, dobozokat ragasztanak), s vannak, akik az intézmény kerámiaműhelyében foglalatoskodnak. Mint Bogdán Attila, akinek stílusa nem hagy kívánnivalót maga után.

- A porból kikeverjük, majd formába öntjük a masszát, s ilyen klassz kávéscsészéket csinálunk - mutatta a sodorját eltávolító 23 éves fiatalember, aki a sárga lakóotthonban él. - Születésemtől intézetben voltam, nemrég kerültem ide Zalaszentgrótról, még egy kicsit furcsa, de jó. Vágyom rá, hogy elkerüljek, de kint nincs számomra munkahely, itt pedig fejlesztő felkészítésben, 6 órában fizetésért dolgozom, és szabadságot is kapok, mint a rendes munkavállalók.

- Az ember nem is gondolná, hogy mennyi mindenre képesek - szakadt ki a dicséret a fazekasok munkáját irányító Anik Krisztina műhelyvezetőből, aki amondó: általában könnyen kezelhetők az ellátottak, a kézügyességük is remek, ezért jó velük dolgozni.

A 33 éves Ari még utánunk jött, hogy elmondja: Dezső a pasija, aki a pölöskefői lakóotthonban lakik, ezért is jó, hogy mindketten Szerdahelyen dolgoznak, mert így hétköznapokon találkoznak. Babát is akar tőle, bár erről Dezső másképp vélekedett.

- Először egy jó kapcsolatot szeretnék, aztán majd meglátjuk - így a 42 éves férfi, aki alkohol problémák miatt egy ideig a szenvedélybetegek kehidakustányi otthonában volt, onnan került vissza, s azóta megbecsüli magát.

Apropó, alkohol! Ez már párszor gondot okozott az ellátottaknál, akik szabadidejükben kijárnak a faluba dolgozni, és pénz helyett gyakran piát kapnak a fűnyírásért, a favágásért és az egyéb fizikai munkáért. Ha pedig a gyógyszerre isznak, az nem a legjobb dolog.

- Az állapotának megfelelően nálunk mindenki dolgozik, a veteményesben, a papírmerítő műhelyben vagy éppen a mosodában - mondta Kollerné Miklósy Erzsébet, elárulva: nem szállítanak patyolatba, egy-egy szoba lakói váltakozva mosnak és vasalnak, s takarítanak. - Az egész kastélyra összesen két takarítónő van, igyekszünk mindenbe bevonni a lakókat. A faluban már elfogadták őket, ezért is hívják segíteni az ügyesebbeket.

Utóbbiakból pedig nincs hiány, mint az egyik, gyümölcsössel és veteményessel, szépen zöldellő kerttel övezett lakóotthonban is láthattuk. A két lakrész egyikébe ebédkészítés közben toppantunk be, ahol a köszönést követő első néhány kérdés így hangzott:Megkínálhatjuk egy kávéval? Hány cukorral tetszik kérni? Tejjel vagy tej nélkül?

- Ha vendég jön hozzánk, mindig megkínáljuk kávéval és ásványvízzel, ez így szokás - mondta a konyhafőnök, a 40 éves Pálinkás Rózsa. - Karácsonykor rétest sütünk, olyan ez, mint egy nagy család.

- Tarhonyás hús lesz az ebéd, s én pirítom hozzá a tarhonyát - vette át a szót a 35 éves Orsós Zsuzsi, aki a poszterekkel tapétázott, s plüss figurákkal bőségesen ellátott, tiszta emeleti szobáját is megmutatta. - Nem ismertem a szüleimet, de nem is vagyok kíváncsi rájuk, nekem nagyon jó itt.

Az amerikai speciális olimpián pingpongban két érmet szerző, s a kínain fociban ezüstérmes, 38 éves Görcsi Pisti elmondta: hétköznap az intézetben dolgozik, hétvégente a faluba hívják fát hordani vagy betonozni, s a pénze legtöbbször cigire megy el.

Sok mindent tudok főzni, a tésztákat különösen szeretem. A csajom a kanizsai lakásban lakik, hétfőtől péntekig találkozunk, hét végén pedig a fecebookon csetelünk, mert itt is van internet. Korábban együtt laktunk, de Erika ki akart menni Kanizsára. Eleinte én is, de aztán meggondoltam magam, mert itt biztonságban vagyok.

Hallhattuk: sokan megijednek a túlzott felelősségtől, az önállóságtól, s attól tartanak, probléma esetén nem tudnak segítséget kérni. Az enyhe fokban sérültek közül többen is ezért preferálják a lakóotthont, ahol mégiscsak társaságban vannak, és segítőik is akadnak.

- Hetente egyszer, keddenként járok ide, másik két alkalommal pedig két kolléganő segíti az itt folyó munkát - mondta Magyar Angéla. - Együtt készítjük el az étlap szerinti ebédünket és vacsoránkat, előtte megbeszéljük, hogy az adott héten mit szeretnének enni, hiszen aszerint kell bevásárolni.

- Két segítővel Nagykanizsára járunk vásárolni, s visszük a listát magunkkal - kapcsolódott be a beszélgetésbe a 29 éves Horváth Sanyi. - Kedvenc boltunk a Spar, a 15.45-ös busszal megyünk, s a 18 óra tizessel jövünk vissza.

A lakók a hús kivételével mindent maguk termelnek meg a saját kertjükben. Ott egyébként nem csak zöldségek vannak, gyümölcsből sem szenvednek hiányt. A ribizlit például elrakják, lekvárt szoktak főzni, hogy télire is legyen. Pont úgy, mint egy rendes háztartásban. Vagy még jobban...


Tolerancia, mindenekelőtt (Kelemen Valéria jegyzete)
Az enyhe fokban értelmi fogyatékosok külső lakhatása a kanizsai önkormányzattól bérelt lakásokban már megoldott, de az igazi mégiscsak az lenne, ha az ott élők a dél-zalai városban dolgozhatnának, rehabilitációs munkakörben. Mert akkor nem kellene naponta visszabuszozniuk a szerdahelyi műhelybe. Ezt az óhajt a fogyatékosok magyarszerdahelyi rehabilitációs intézetét és otthonát vezető Kollerné Miklósy Erzsébet fogalmazta meg, aki személy szerint is minden tőle telhetőt megtesz a lakók boldogulásáért, s a mindennapi életbe való beilleszkedéséért. Ami az utóbbit illeti, szerintem ezt mi, a többségi társadalomhoz tartozó, egészséges emberek is jobban segíthetnénk. Például azzal, hogy nem teszünk sértő megjegyzéseket a járásukra, a testalkatukra vagy éppen a ruházatukra, segítünk nekik a buszra fel- és leszállásban, s a városban történő közlekedésben. Az sem ártana, ha időben megtanítanánk gyermekeinket a toleranciára, a testi vagy szellemi fogyatékosságból adódó másság kérdések nélküli elfogadására. Mert manapság, sajnos, a gyerekek is egyre kegyetlenebbek, főleg, ha a gyengébbeket kell kifigurázni. Pedig tanulni is lehetne tőlük, főképp ami a mások iránti tiszteletet illeti. Nem véletlen, hogy a fogyatékosok intézetében minden ellátott jól hallhatóan, előre köszön, s ha rájön, hogy már látott korábban is, a hogylétünk felől is kedvesen érdeklődik. Számukra megtiszteltetés, ha szóba állunk velük, nem is beszélve arról, ha viszontláthatják magukat az újságban. Sokuknak ez még egy speciális olimpiai bajnoki címnél is többet jelent.