Szükség van szélmalomharcra

A közönség szeme előtt érett színésszé, hiszen a teátrum Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdiójának hallgatójaként került a színházba az akkor 19 éves zalaszentgróti fiatalember. A több mint másfél évtized során hol gyerekeket varázsolt el egy-egy mesejáték szereplőjeként, hol vérbeli komikusként mulattatta a nézőket, hol könnyet csalt a szemükbe. Sorsa, úgy tűnik, fordulóponthoz ért, hiszen évad végén távozik a teátrumtól. Elhatározásában szerepet játszik a direktorválasztás körüli hercehurca is.

- Gondolom, nem erdésznek áll...

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

A közönség szeme előtt érett színésszé, hiszen a teátrum Nádasdy Kálmán Színészképző Stúdiójának hallgatójaként került a színházba az akkor 19 éves zalaszentgróti fiatalember. A több mint másfél évtized során hol gyerekeket varázsolt el egy-egy mesejáték szereplőjeként, hol vérbeli komikusként mulattatta a nézőket, hol könnyet csalt a szemükbe. Sorsa, úgy tűnik, fordulóponthoz ért, hiszen évad végén távozik a teátrumtól. Elhatározásában szerepet játszik a direktorválasztás körüli hercehurca is.

- Gondolom, nem erdésznek áll...

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Gondolom, nem erdésznek áll...

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Gondolom, nem erdésznek áll...

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Nem fogadnának vissza. A technikusi vizsga után megkértek, ha lehet, ne űzzem ezt a szakmát és én tartom magam az ígéretemhez... - mondja a jól ismert mosollyal a szemében. - A soproni iskola azért is volt jó, mert irányt mutatott, komoly értékrendet adott. Ezt az alapot erősítette a teátrum stúdiójában eltöltött három év, és később is mindig jöttek színészek, rendezők, például Ruszt József, Bereményi Géza, Bagó Bertalan, akikkel továbbléphetett az ember. Igazán az teszi nehézzé a búcsút, hogy tizenhat éven át a társulat volt a családom. Az ember a színházba vitte be búját-baját, sokszor treníroznom kellett magam, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal. Sokak szerint a társulat szakmailag ütőképesnek számított az országban, szerintem mostanra érett össze annyira, hogy bármire képes legyen. Ebből már felvillantott valamit az utóbbi években, függetlenül attól, ami történt, illetve ami nem történt velünk. Azt nagy értéknek tartom, hogy az utóbbi öt-hat évben sikerült kinevelni egy új színházbajáró közönséget 14-18 éves fiatalokból... A jövőről egyébként nem nagyon tudok még mit mondani, hiszen minden társulatnál mostanság állítják össze az évadot. Talán a hónap végére kiderül, mit csinálok majd, vagy mit nem.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Kiállt valaki vagy valami mellett, és most elköszön a bizonytalan jövő ellenére.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Úgy vélem, a magam értékrendje mellett álltam ki, nem akarom, hogy politikai színezetet kapjon a döntésem, mert nincs hozzá köze se bal-, se jobboldalnak. Így alakult. Arról nem szólok mivel értek egyet és mivel nem, ennek korábban elég világosan hangot adtam. Azért is nehéz és furcsa egyébként minderről beszélni, mert az, ha valaki marad és leszerződik, még nem jelenti azt, hogy ne lenne hű önmagához. Jómagam talán mindenképpen távoztam volna. Lépni kell, kellett valamerre, megérett rá a helyzet, a változás pedig ezt egyértelművé tette. Nem biztos, hogy jó, ha az ember túlságosan lenyugodott, de ettől persze még nem lesz könnyű utam, hiszen nem tudom, mi vár rám. Itt nőttem fel, zalai vagyok. Sokat köszönhetek a közönségnek, a kollégáknak, tanáraimnak, akiknek idővel partnere lehettem... Nagy szerencsénk volt itt párunknak, mindig megtalált bennünket a következő lépcső, fokról fokra haladtunk. Sajnos nem tartozom ahhoz a generációhoz, melynek tagjai tudják, hogyan menedzseljék magukat: ezt most fogom tanulni. Előfordulhat, hogy bizonyos időszak kivárással telik majd, az is kérdés, mennyire bírom ezt. Vannak kollégák családdal, az más helyzet, én egyedül vagyok, ám ennek a másik oldala is nehéz: a fal nem beszél vissza otthon. Nem tudom még megfogalmazni, átélni például azt sem, mit jelent majd a nézők hiánya.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

Kricsár Kamill az egyik legnépszerűbb, legkedveltebb színész a városban. Lesüti a szemét, amikor szembesítem a ténnyel, majd annyit felel:

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Érzem, hogy sokan szeretnek. Jólesik.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

Rengeteg hőst keltett életre, minden figurája mögött aprólékos munka, hosszas próbafolyamat sejlik.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.

- Fontos, hogy jó legyek egy szerepben, de egy ideje már lényegesebb szempont számomra, hogy az előadás egésze, a közös munka legyen sikeres. Ezt a mesterséget nem lehet egyedül csinálni, monodráma esetén sem, mert akkor meg a közönség a partnered. Mindig kell szellemi vezér, középpont is, egy markáns egyéniség, aki irányt ad. A gondolkodás persze már legyen közös dolog, jó esetben közös játék. Van jó színház és rossz színház, de még mindig a színház a kultúra legerősebb szelete, Magyarországon az utolsó hely, mely gondolkodásra késztet. Ahhoz képest, amit képvisel, amit tud, kevés támogatást kap. Nem gondolom, hogy gazdasági alapra kellene helyezni, mert onnantól kezdve játszhatnánk akár brazil sorozatokat a színházban, márpedig egy társulatnak nem ez a feladata. Természetesen fontos a szórakoztatás, kellenek vígjátékok is, de nem csak azok. Nemcsak gazdasági válság van az országban, hanem kulturális és morális is. Ha a színház nem vívja ezt a lényegében szélmalomharcot, az baj. Hiszem, hogy a színház és a néző még mindig szeret együtt gondolkodni, még ha ez néha nehéznek tűnik is.