Hétvége

2010.02.27. 10:07

Kiss Mari: A színésznek is kell a katarzis

Jó hallani a hangját. Jó látni a mosolyát. Hosszan beszélgettünk a szombathelyi Pannónia étterem egyik barátságos kuckójában. Pedig ő azért van, hogy sokan hallják a hangját, lássák a mosolyát: Kiss Mari, a Weöres Sándor Színház színésznője.

Ölbei Lívia

(...választottunk, a rendelés meg elmaradt. Hát akkor most már jöjjön a húsleves...)

Sokan mondják, hogy nemcsak azért jó vele találkozni, elmenni mellette például a Király utcában, mert ő a Weöres Sándor Színház színésznője - akár csupa nagybetűvel -, hanem azért is, mert harmónia sugárzik belőle. Az, hogy egész ember.

Közben meg - tudom, hogy nevetséges, de így van - máig rendkívül sérülékeny. Elég egy rossz (rendezői) gesztus, egy apró, fals mozdulat:- Ilyenkor lakat kerül rám, és akkor se tudom folytatni, ha megfeszítenek. Talán pont ezért fontos, hogy egyensúlyban legyen a világgal - és önmagával. Mérleg.

- Tényleg törekszem a harmóniára, nap mint nap igyekszem mindent megtenni érte. Próbálom a fiatalokban is tudatosítani, hogy az ember nem használhatja felelőtlenül se a szellemét, se a testét. Sokat kell dolgozni a megmaradásért. De azt is tudom, hogy szerencsés vagyok, a sors kegyeltje: ma már különösen tisztán látom, hogy milyen sokat köszönhetek a szüleimnek. A legfontosabb, hogy az ember megtanuljon megállni a saját lábán; és nekünk ezt otthon jól megtanították. Hárman vagyunk testvérek - azokban a viharos ötvenes években voltunk gyerekek -, Miskolctól nem messze, egy gyönyörű, mesebeli kis faluban, Bükkaranyoson éltük az életünket. Aztán mégis elköltöztünk Nyékládházára, mert a szüleim azt tartották, hogy a jövő ott van, ahol a vonat. Máig meghat, ha arra gondolok, hogy fölszámoltak mindent, mert a gyerekeik érdekében így látták jónak. A szüleim nagyon tehetségesek voltak - apukám például képes volt kifaragni egy pici, működő cséplőgépet -, csak rossz időben születtek, és nem szerencsés helyen. Abban kamatoztatták a tehetségüket, hogy a gyerekeiket igyekeztek jól útnak indítani. A bátyám is, a nővérem is egyetemet végzett.

Kiss Mari pályafutása is abban a kultúrházban kezdődött - Máig az orromban van a kifényesített padló jellegzetes szaga -, egy téli napon, amikor a hófúvás miatt, úton Bükkaranyos felé elakadt az a bizonyos néptánccsoport. Tele volt a nézőtér, apukám föltett a színpadra, hogy na, Máriám, énekelj. És én elénekeltem az összes népdalt, amit a nagymamámtól megtanultam. Négy és fél, ötéves lehettem.

Aztán a gimnáziumi versmondó verseny, amely végképp megpecsételte a sorsát. A zsűriben, kimondani is izgalom, ott ült Tolnay Klári és Várkonyi Zoltán.

- Azért nagy önbizalmat adott, amikor Várkonyi Zoltán azt mondta, hogy nekem jelentkeznem kell a színművészeti főiskolára. Hogy szükség lesz rám. Azt hiszem, neki köszönhetem a legtöbbet: ha elsőre nem vesznek föl, biztos nem jelentkeztem volna még egyszer. Elveszítettem volna a bátorságomat. Bár erről soha, sehol nem beszéltem, titokban Várkonyihoz vágytam a főiskola után is. Pedig szerencsés voltam, szinte bárhova mehettem volna; egyetlen helyre nem hívtak, a Vígszínházba. Békés András és Kerényi Imre osztályában végeztem; így aztán - az Operaházba mégse mehettem - elszerződtem a Madáchba.

A leves (bár jólesik) ebben a pillanatban valahogy nem olyan érdekes, hiszen akkor, azt a Madáchot olyan óriások tartották a vállukon, mint Tolnay Klári, Dayka Margit, Mensáros László (...és még sorolhatnánk...). Ezeket a neveket csak áhítattal lehet kiejteni. Ennek a korszaknak a teljes jogú örökösévé vált aztán Kiss Mari.

- Bennem is az volt, amikor odakerültem: áhítat. Nem tudom, a mai fiatalok ismerik-e ezt az érzést, de attól tartok, hogy a kor kineveli belőlük a tiszteletet az idősebbek iránt; minden téren. Az a megrázó, tudod, hogy a színészet egyébként is a pillanat művészete. Volt, nincs. Egy öltöztető mesélte nemrég: egy fiatal színész, amikor a színházban meglátta Tolnay Klári nevét az ajtón, megkérdezte, hogy ő meg kicsoda. Lehet persze, hogy rövidzárlat volt; hogy hirtelen nem tudta azonosítani a helyet a személlyel. Igen, a Madáchban az öltöztetők olyan aranyosak, hogy őriznek minket: még az én nevem is kinn van az öltözőm ajtaján. Psota Irénnel öltöztünk ott. Irén maga a csoda. Gyakran fölhívom; de Békés Italát, Pásztor Erzsit is.

A gyertyafényt megint megremegteti a hűség: sok évet töltött el a Madách Színházban, aztán egyszer csak mégis azt mondta, hogy elég.

- Hosszú ideig csinálsz valamit, amiről tudod, hogy összében-egészében nem más, mint a szórakoztatóiparnak egy kis darabja. Azt is tudod, hogy mehetne így még évekig; de minek. Másra, jobbra, frissebbre vágytam - ezért jöttem el Szombathelyre. Ráadásul elsőnek lenni, megalapozni valamit - kiváltságos helyzet. Felelősség. Ha száz év múlva valaki utánanéz, hogy kik voltak Szombathely első állandó társulatának tagjai, a névsorban az én nevemet is megtalálja. Furcsa, jó érzés. Színészként azt szeretem, ha inspirál a szerep mögött fölsejlő élet. Mindig törekszem az igazra. Szeretek próbálni: előfordul, hogy sok kanyar után találom meg a legegyszerűbb utat. A legegyszerűbbet - vagyis a legjobbat. Van néhány kollégám, akik kis szerepet játszanak a Liliomban, és mégis: amikor megszólalnak, akkor pontosan tudom, hogy amit csinálnak, az tökéletes. Azt nem lehet jobban megcsinálni. Ez engem le tud nyűgözni.

 

Oldásnak megérkezik a harcsapaprikás - látványnak sem utolsó -, de a kaporillatban maradjunk még egy kicsit a gyönyörű Liliomnál.

 - Nagyon hiszek benne, hogy a közönség szívét értékkel is meg lehet hódítani. Kell a dráma, kell a katarzis - a nézőnek, de a színésznek is. Jó lenne, ha megtalálnánk a sokféleségben egységes, saját arculatot. Ez egy épülő, alakuló társulat - és én örömmel nézegetem a kollégáimat. Idáig jól haladnak a dolgok; a nehézségeken átlendít minket az akarás, a szeretet. Persze, a színész alapjában véve mindig kiszolgáltatott. De úgy érzem, hogy most uralom a sorsomat: nem azért vagyok itt, mert máshol nem lehetnék, hanem azért, mert szeretek itt lenni.

 

Tényleg olyan, mintha egy filmben mennénk , amikor a habos kávé után kilépünk a Fő téri délutánba. Még néhány óra, és az Akacs Mihály utcában újra elindul Muskátné körhintája. Vagy már most idehallatszik az a varázslatos verklimuzsika.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!