Katasztrófák képeken: vér, földrengés, tornádó

Az ember elborzong a látottakon, részvétteljesen sziszeg, lelke facsarodik az áldozatokért. Másutt magashegyi expedíció hőseit vagy épp egy vulkán kitörését szemléljük, s kalapot emelünk a természet vad erői s a velük megküzdők előtt. 

A szemünk habzsolja a látványt, s közben azon morfondírozunk, nahát, hol s hol nem járt ez a Szabó Dezső, hogy mindezt a sok, a világ legtávolabbi pontjain történő szörnyűséget és szépséget lencsevégre tudta kapni... A látogató már sétálna kifelé, s ha nem elég éber, könnyen elkerülheti a kiállítótér sarkában szerényen meghúzódó kisasztalt. S rajta a könyvet, amit ha mégis fellapoz, hát nagyot fordul vele a világ. Megtudja ugyanis belőle, hogy mindaz, amit eddig hiteles dokumentumfelvételként fogadott be, nem más, mint hatalmas műgonddal létrehozott apró makettek megfotózott mása. 



– Miként jutott arra a gondolatra, hogy ilyen vizuális kalandra hívja közönségét?  – tudakoljuk a keszthelyi születésű, ám Szigligeten felnőtt alkotótól, aki a Karvalits Ferenc műgyűjtő által támogatott kortárs képzőművészeti sorozat harmadik vendégeként (Szűcs Attila és Csurka Eszter után) hozta el anyagát. 

– A festészet alapvető problémáinak analitikus, elemző megközelítése izgat, ami kezdetben a monokróm vagy radikális festészet felé vitt. Aztán elkezdtem foglalkozni a mai kor vizuális kultúráját alapvetően meghatározó fotografikus képpel, majd keresni kezdtem a lehetőségeket, miként lehet a fényképet mint médiumot kiemelni a klasszikus, alkalmazott fotóhasználat köréből. Így jutottam el a makettekhez, s a fotó többrétegű, a hitelességet boncolgató megközelítéséhez. Akinek van kedve, eltöprenghet mindezen... 



Szabó Dezső egyszerű családban született, s bár a rajz iránti tehetsége korán kiütközött, szülei hallani sem akartak a művészpályáról. Dezső lógó orral, de becsülettel kitanulta a szerszámkészítő, majd az asztalos szakmát, nem is sejtve, hogy egyszer még valódi céljai szolgálatába állíthatja az így megszerzett praktikus készségeket. Már majd´ 19 éves volt, amikor Veszprémben végre művészetközelbe került, egyebek közt Hegyeshalmi László szakkörét látogatva. Két év intenzív rákészülés után jelentkezett a képzőművészeti főiskolára, ahova elsőre felvették. Akkoriban legfeljebb tíz fős festőosztályok indultak, ő egyike lehetett a kiválasztottaknak. 

– Előbb azonban a katonaság következett, mégpedig Zalaegerszegen. Épp a rendszerváltáskor, 1990-ben kerültem a főiskolára, amikor ott is sok minden megváltozott, betörtek a friss áramlatok. Olyan, magas minőséget képviselő művészek jöttek tanítani – például Maurer Dóra, Jovánovics György, Klimó Károly –, akiket korábban a tűrt kategóriába sorolt a kultúrpolitika. A diploma után elvégeztem a kétéves mesterképzőt is, mindvégig Károlyi Zsigmond irányítása mellett. 



Amit csinál, azt szcenírozott fotográfiának nevezi a szakirodalom, s számos ünnepelt képviselője van világszerte. Lényege, hogy az alkotó kifejezetten lefényképezés céljából épít meg mikrovilágokat vagy rendez be szereplőkkel, díszletekkel élőképeket. Akad rá példa, hogy ez utóbbira annyit áldoz a művész, ami egy kisebb film költségvetésével vetekszik. Az objektív kedvéért megszülető, nagy gonddal komponált illuzionisztikus terek a valóság sűrítményei. Az alkotó a tipikus, letisztult elemeket ragadja ki a néző számára „ismerős” képözönből, s a végeredmény, bár egyetlen pillanat, mégis az állandóság, az időtlenség érzetét kelti. 

– A fotóról azt képzeljük, hogy objektív leképező eljárás. Eközben az én munkáimon a képrögzítés technikai, fénytani folyamatán túl semmi sem objektív... – szolgál elgondolkodtató paradoxonnal Szabó Dezső. – Az elkészült képen viszont már semmit nem manipulálok, nem nyúlok bele számítógéppel. Ha megtenném, értelmét veszítené az egész művelet, hiszen az már nem az általam épített világ leképezése volna. 



– Nem merült még fel, hogy a fotók mellett kiállítsa a maketteket is? 

– Az túlságosan leegyszerűsítené az egészet. Hiszen nem az én makettkészítési ügyességem a dolog érdekessége, ebben nem ez a képzőművészet. A könyvben szereplő werk-fotókból egyértelműen kiderül minden, de ha rövidre zárnám a dolgot, elveszne az intellektuális tartalom, s a kiállítás többé nem önmagáról a képről szólna, hanem egy sztoriról. Másfelől azért sincs értelme megmutatni a modelleket, mert azok csak egyetlen nézőpontból állnak össze igazán. Eleve úgy készítem őket, hogy fixen leteszem a fényképezőgépet, s a keresőben megjelenő képhez építem, komponálom a makettet. Ha más szögből nézzük, máris oda az illúzió, gagyivá válik az egész. 

A makett csak eszköz, nem a terepasztal-építés érdekli. Ettől függetlenül komoly munka ez is, a modellezés profi eszköztára mellett szolgálatába állítja a fénytan, a fizika, a kémia, a geometria törvényeit. Használ ködgépet, pirotechnikai eszközöket, speciális lámpákat s egyéb atmoszférateremtő szerkezeteket. A tornádó például úgy került egyik képére, hogy házilag létrehozta a forgószelet, mégpedig vízből. Egy nagy üvegtartályt megtöltött vízzel, amit megforgatott. Amint alul kihúzta a dugót, tölcsér alakzatban kezdett kifolyni a víz. A tornádó tehát megvolt, már csak a tájat kellett eléje építenie... A végeredmény valamennyi esetben olyannyira életszerű, hogy néha még szakmabeliek is hitetlenkednek: valóban makettről készült az összes fotó? 


Fotók: Pezzetta Umberto

Témáit a televíziók, újságok mindennapi vizuális eszköztárából meríti, olyasmit modellál – katasztrófák, merényletek –, amiről azt hisszük, ezerszer láttuk már. Holott valójában egyszer sem, csak a média által közvetít képeket. 

Legközelebb a villámokkal akar foglalkozni. A képzőművészet számára életforma, amit a nap 24 órájában gyakorol. Hogy nem hiába, azt jelzi: március 15. alkalmából Munkácsy-díjjal ismerték el törekvéseit.