"Annál nagyobb dicsőség nem érhet egy sportolót, mint hogy képviselheti a hazáját"

– Pontosan emlékszem, hogy 1997 februárjában kezdtem el játszani, amikor középiskolás lettem – mesélte Nóra. – Gyermekkori egyik legjobb barátnőm, Ölvedi Anita tanult a Thúry-technikumban és a csapat gyakorlatilag onnan indult. Ő kezdett el játszani, tetszett neki, és pár hónap győzködés után beadtam a derekam, elmentem egy téli teremedzésre. Nem terveztem hosszú távra, mert az hamar kiderült, hogy ez nem egy olyan sport, amiben egy-két év alatt hihetetlen sikereket vagy fejlődést lehet felmutatni. A Micsoda csapat című amerikai filmben elhangzik az egyik legfontosabb mondat a sportággal kapcsolatban: „A softball nehéz sport, ha nem lenne az, mindenki játszaná.” 

Az együttes akkori edzője, Traub Attila „Bagoly” volt, aki édesanyja kollégájaként néha edzés után külön foglalkozott Nóra képességeinek fejlesztésével. Gyakorolták külön az ütéseket, félretette számára a legjobb, használaton kívüli softball kesztyűjét. Motiválta az is, hogy Ölvedi Anita, Tóthmárton Vera, Feitli Kornélia, Szeitli Katalin szintén újoncként igyekezett megismerni a játékot.

– Jó érzéssel töltött el, hogy nem egyedül voltam tök béna, aki a sok régi, rutinos játékos között kilóg a sorból, hanem öten voltunk sorstársak – folytatta. – Emiatt viszont elég hamar beledobtak minket a mély vízbe, mert a legelső bajnokságban kapásból játszanunk kellett néhány meccsen. Pedig pont az a fajta játékos voltam, aki ha nem érezte, hogy elég ügyes valamiben, akkor inkább a kispadon ült volna. Szerintem az egyetlen játékos voltam az országban, aki évekig mindig kérte, hogy még ne legyen kezdő, szeretne még gyakorolni és szabályokat tanulni. Persze a rutinos játékosok, mint Gyimes Magdolna és Kun Ádámné Poprádi Eszter hallani sem akartak erről, mert kezdők nélkül meg sem lett volna néha a csapat, így aztán viszonylag hamar bele kellett rázódnunk a meccsszituációkba is.

Balassa Nórát 18 évesen meghívták a válogatottba. A Duna Kupán szerepelt a csapat, először visszautasította, mondván, hogy még rutintalan. Aztán a következő évben már élt a lehetőséggel, ami részben a középiskolai testnevelő tanárnőjének, Fekete Ica néninek köszönhetett, ő biztatta.

– Talán ez volt az egyik legmeghatározóbb élményem a softballban – mesélt tovább. – Szlovákiában rendezték a Duna Kupát és hihetetlen érzés volt ott állni a pályán, amikor bemutatták a csapatot. Mindenki tudta, hogy az adott pillanatban a 14 legjobb magyar játékos között vagy. Annál nagyobb dicsőség nem érhet egy sportolót, mint hogy képviselheti a hazáját egy nemzetközi tornán, felveheti a címeres mezt és persze neki játsszák a himnuszt. Innentől egészen 2017-ig állandó tagja lettem a felnőtt válogatottnak, minden nemzetközi tornán kerettag és játékos lehettem. Büszkeséggel tölt el, hogy öt Európa-bajnokságon léphettem pályára és ott a maximumot nyújtottam.

Az első komolyabb sérülést 2016-ban szerezte: elszakította a jobb térde első keresztszalagját, amiből műtét, majd féléves felépülés lett. Viszont a 2017-es milanói kontinensviadal előtt két hónappal már hadrafogható állapotban volt, s szerepelt is. Aztán 2018-ban szinten napra pontosan két évvel az első sérülése után elszakította a bal térdében is az első keresztszalagot, ekkor visszavonulót fújt magának. Azóta csak masters tornán indult és bár már a fővárosban él, még mindig tagja a Röntgen Kanizsa Ants csapatának, amelyre második családjaként tekint.

Balassa Nóra a stafétát Deregi László egykori kézilabdaedzőnek adta át.