Utolsó merülés

Arthur Curry, azaz Aquaman (Jason Momoa) élete fenekestül felfordult mióta a tengerek királya lett. Nem kenyere a politika, inkább csak az elesetteken segítene, illetve a családjával foglalkozna, ugyanis született egy kisfia. Ennél azonban nagyobb problémákkal szembesül, amikor visszatér Fekete Manta (Yahya Abdul-Mateen II) és sokkal erősebb, egy ismeretlen szövetséges miatt.

Az első Aquamantől senki nem várt csodát, s túlzás lenne állítani, hogy mestermű lett, egy iszonyatosan elszállt és látványos mélytengeri kalandot adott, amiben a bugyutaságok ellenére is a legtöbb dolog működött egy szórakoztató blockbusterhez. A nézők hasonlóan vélekedtek, olyannyira, hogy James Wan műve a DC legnagyobb sikere volt anyagilag, egyedüliként átlépve az egymilliárd dolláros bevételi határt. A folytatás az említett körülmények miatt közel sem fog akkorát menni, de a minőséget illetően meglepő lett volna a drasztikus esés. Aki látta az elődöt feltehetően emlékszik az utolsó harmad gigászi összecsapására, ahol a lézert lövő hátas cápák voltak a legkevésbé szokatlanok. Az elveszett királyság esetében nagyjából az egész filmet így kell elképzelni. A prológus rögtön felvázolja mire lehet számítani. Arthur összegzi az első rész eseményeit, kalózokat tanít móresre, majd eljátssza az egészet a kisfiának, aki tisztába tétel közben szájba vizeli. Mintha egy Adam Sandler komédiába csöppentünk volna és nincs megállás. Minden karakter előad egy gyorstalpalót az éppen kialakult szituációról, nyilván borzasztó didaktikusan, mintha szellemileg visszamaradottaknak készítenének mozgóképet. Teljesen légből kapottnak érződik a konfliktus, magyarázatra nincs szükség, csak jöhessen az újabb csetepaté. Itt sincs új a nap alatt, ha szorul a hurok, az utolsó pillanatban rendre jön a segítség, a főszereplőknek nem eshet baja. Az első felvonásban Arthur a szerelmével Merával (Amber Heard) szelte át a világot, most a hölgy háttérbe szorult, de nem érződik, hogy Amber Heard botrányai miatt az ő jeleneteit megkurtították volna. Mégpedig azért, mert a címszereplő ezúttal öccsével, s egyben ellenségével, Ormmal (Patrick Wilson) kell, hogy szövetkezzen a nagyobb gonosz legyőzése érdekében. Ez a felütés ad egyfajta „haverfilmes” köntöst a közös szegmenseknek és ezzel megérkeztünk a fordulóponthoz. Az elveszett királyság mintha tudná hol a helye, nem veszi magát komolyan és az együgyűsége ellenére működik. Tömve van impulzusokkal, folyamatosan pörög, a látvány szuper és csak kapkodjuk a fejünket a fékevesztett őrültségek láttán. Arthur és Orm közt remek a kémia, a poénok ülnek, a helyszínek változatosak, nem csak az óceán fenekére jutunk el. Mintha a Star Wars és a Gyűrűk Ura egészen abszurd víz alatti szerelemgyerekét látnánk, a hasonlatok pedig nem túlzók, szembeötlők az áthallások a két franchise-zal. Egyedül az utolsó harmadra fárad el az összkép, ami sokkal komolyabban veteti magát a kelleténél, a közhelyek, alibi húzások sokszor kínosba csapnak át.

Az Aquaman és az elveszett királyság sokak számára egy primitív, közel nézhetetlen ingerzuhatag lesz, amit meg lehet érteni. Egy jó film nem itt kezdődik, ellenben nem is kell annak lennie, ha cserébe ennyire szórakoztató. Minden porcikámmal utálnom kéne, de valahogy el tudtam merülni benne, jól esett nézni a teljesen agybeteg, színes, szagos zúzást, ahol a hatalmas csikóhalat meglovagló polip csak a jéghegy csúcsa. Wan műve olyan, mint a főhőse. Energiától duzzadó, nem túl eszes, de annál szimpatikusabb figura, aki nem akar király lenni, csak azt csinálni amihez ért, ami jelen esetben egy igazi bűnös élvezetet eredményezett. A DC búcsúja pedig kicsit summázza az egész franchise hullámzó színvonalát, valahogy mégis jól esett egy ilyen bárgyún mulattató mókával elköszönni tőlük.