Tantermi deszka a színházban: Milyen hatással van a szülők válása a kamaszokra?

Míg a zalaegerszegi teátrum első vezetője, Ruszt József Kossuth-díjas rendező a klasszikus darabok keresztmetszetével igyekezett színházbajáró nézőket felnevelni az 1980-as években, addig a Tantermi deszka sorozatban testet öltő, világszerte egyre nagyobb jelentőségre szert tevő színházi nevelési, drámapedagógiai módszer a különböző speciális és nehezen feldolgozható élethelyzetek felől halad a színházművészet gyógyító képessége felé.

Zalaegerszegen fogékony és rátermett művészek, drámapedagógusok munkájának köszönhetően az elmúlt években a Semmi című kortárs skandináv ifjúsági drámát segítségül hívva a kamaszkori értékrendet vizsgálták, a Csak Rómeó és Júlia a hasonló című Shakespeare tragédiára reflektálva a nagy szerelemről szóltak, de láthatta az ifjú közönség a Csontketrec című játékot és a Cyber Cyranot, utóbbi az internetes zaklatással foglalkozott. A Scapin furfangjaihoz készült tantermi foglalkozás a barátság, hazugság, képmutatás körül forgott. A Völgyhíd a kamaszkori öngyilkossággal, a Kebab a külföldre költözés keserveivel, kiszolgáltatottságával, a Peter a gyermeki mentális elakadásokkal foglalkozott.

A sorozat jelenlegi színházi felelőse, vezetője Mihály Péter színművész felkérésére Romankovics Edit írta meg a Nem így akartuk! című, drámapedagógiai feldolgozásra szánt szöveget, amely január 18-tól elindult a maga útjára, s remélhetőleg minél több iskolába eljutva ad lehetőséget az érintett korosztálynak a  szülők válásának feldolgozására.

A darab alapszituációja szerint a kétgyermekes családból a nagyobbik fiú már Londonban él, a kisebbik középiskolás, az apa munkahelyi és anyagi gondokkal küszködik, az anya feszülten és türelmetlenül próbálja tenni a dolgát. A pár elhidegülve kommunikál, a felszín  elhallgatásokból áll. A végül a kamasznak is bevallott válási szándék kiborítja a fiút, hibákat, kihágásokat követ el az iskolában, elhanyagolja feladatait, érzéseit rap-szövegekben próbálja szavakba önteni. A felnőttek támogató gesztusait elutasítja, igaz, nem is nagyon siet senki a segítségére. Igyekszik anyját tehermentesíteni, de hiába tereget ki, azt nyilván rosszul csinálja a semminek örülni nem tudó anya meglátása szerint. A távol lévő báty csak ígérgeti,  hogy majd dumál vele. Végül a hozzá legközelebb álló lány, az osztálytárs jóindulatát sem hiszi el, a tanárokéról nem is szólva. Rémálmai vannak, melyben ő az oka a szülei problémájának.

Tipikus panelek.

A Tantermi deszka lehetővé teszi, hogy az ifjú nézők maguk is megfogalmazzák, mit  jelent számukra a család, így lesz a kellékdobozokra kerülő cédulák révén a darab része néhány kulcsszó: biztonság, összetartozás, szeretet, együttlét, otthon. A szereplők reakcióit is irányíthatja a közönség, különösen a végén lesz sokatmondó, ahogy a tizenévesek tapasztalatának tükrében láthatjuk, kit tesznek felelőssé a történtekért, kit tartanak őszintétlennek, mit javasolnak a kortársukban kelt feszültségek oldására.

Nehéz a szituáció a drámafoglalkozást vezető Mihály Péter számára, hiszen a feldolgozás során úgy kell a diáknézőket levennie (vagy rátennie?) a látottak okozta érzelmi hullámvasútról/ra, hogy az ne legyen iskolásízű, tolakodó feleletvárás. A Hevesi Sándor Színház e darabban részt vevő művészei kényesen ügyelnek arra, hogy ne lépjenek túlságosan közel a gyerekek érzelmeihez, meghagyva a későbbi átgondolás esélyét. Nincs dőlt betűs összefoglalás, ki-ki a maga élményei alapján raktározza a látottakat. Az adalékot ezúttal az apa szerepében Hertelendy Attilától, az anya szerepében Magyar Cecíliától, a fiú figurájában Fritz Attilától kapják meg. A szerény közmegállapodás végül arra jut, beszélni kell a dolgokról. Esetleg őszintén, hogy a kamasz érezze, nem vele van a baj. Szoktuk mondani, a felnőttek annyira el vannak foglalva önnön valós vagy vélt boldogtalanságukkal, hogy önzésük vaksága okán lazán beletolják ugyanabba a saját szemük fényét.

„Hiba hazudni a gyereknek, eltitkolni, hogy baj van, hiszen a gyermek érzi, de egyedül marad a kérdéseivel, ha titkolóznak előtte. Ugyanakkor hiba rázúdítani minden fájdalmat, hisz a szülő nem várhatja el saját kiskorú gyermekétől, hogy ő legyen a terapeutája. A gyerekek hiteles, nem tökéletes, hanem csak ’elég jó’ szülőre vágynak, akinek lehetnek rossz érzései, lehet rossz passzban, ám alapvetően lehessen rá számítani.” – olvashattuk öt éve Deliága Éva gyermekpszichológus egyik nyilatkozatában.