Egy anya rögös útja

A sajátos hangvételű, zenés, romantikus emberi sztori a specialitása, elég csak ránézni a filmográfiájára. Az Egyszerrel robbant be 2007-ben, majd a hat évvel későbbi Szerelemre hangszerelve is remek darab lett, a 2016-os Sing street pedig nyugodtan sorolható a mestermű kategóriába. A Flora és fia esetében így okkal reménykedhettünk egy újabb színvonalas és maradandó élményben.

Flora (Eve Hewson) egyedülálló anya Dublinban, de a gyermeknevelés közel sem tölti ki minden idejét. Nem mintha fia, a tinédzser Max (Orén Kinlan) annyira problémamentes ifjú lenne. A nőt azonban számos dolog (elsősorban saját maga) sokkal jobban foglalkoztatja, minthogy a fiú mit csinál. Igyekszik minél lazábban élni, bulizni, ismerkedni. Külső javaslatra mégis hobbit keres Maxnek, amivel lefoglalhatja, és egy lomtalanítás alkalmával talál egy akusztikus gitárt.

A sztoriban nincs semmi világmegváltó, de nem is akar az lenni. Ismerjük a felütést a nehéz sorsú csonka családról, amelyben a szülő-gyerek viszony megromlott, vagy soha nem is volt jó. Majd történik valami, a fásult mindennapokból pedig körvonalazódni látszik egyfajta kiút vagy kapocs, mely megteremtheti az idillt hőseink közt. A tipikus „nicecore” mozik ismertetőjelei ezek, amik naiv, optimista, időnként giccsbe hajló formában mesélnek el egy bájos történetet. Bele lehet fáradni, ha már sokadik alkalommal látjuk, de Carney esetében várható volt, hogy bár a műfaji sajátosságok, sémák megmaradnak, frissen és kreatívan nyúl a részletekbe. Másodpercek alatt világossá válik, hogy Flora nem jó szülő, Max pedig egy ilyen közegben, ha akarna, sem tudna jó gyerek lenni. A mindennapos kiabálások mellett aztán felsejlik a szeretet és törődés szikrája, de mindegyik fél inkább a saját dolgával törődik. Mivel Maxnek nem kell gitár, Flora kezdi el használni a hangszert, online órákat véve a jóképű amerikai oktatótól, Jefftől (Joseph Gordon-Levitt). 

Kialakul valami köztük, s kettejük beszélgetésein keresztül a néző is egyre közelebb kerül a figurákhoz. Carney ebben annyira jó, úgy képes empátiát ébreszteni, hogy fel sem tűnik, apró nüanszokkal hat az emberre. Szintén az író, rendező védjegye, hogy a zene kulcsszerepet játszik a sztoriban. Noha Flora és Max ízlése különbözik, és közel sem úgy megy az egymásra találás, ahogy arra számítanánk, a közös témával végre van egy katalizátor, mely hídként szolgálhat köztük. Simán lehetett volna sokkal sziruposabb irányt venni a totális happy end felé, de az nem Carney stílusa. Helyette megvan a fanyar, időnként prosztó ír humor, mely elengedhetetlen ebben a közegben. Segít az őszinte ábrázolásmódban, hogy ne érezzük hamisnak, amit látunk. Lehet, hogy nem töri össze a szívünket, ám pont annyira keserű, hogy az élményt még inkább a sajátunknak érezzük.

Bár nem ér fel az Egyszer vagy a Sing street szintjére, Carney új alkotása így is csodás darab. Eve Hewson viszi a hátán az egészet, s tény, hogy parádés karaktert írtak neki, de azt el is kellett játszani a lehető legmagasabb szinten. A családi dráma és a poénok nem ütik ki egymást, a karakterek autentikusak és emberiek, a műfajok közti lavírozásra pedig a leheletnyi romantika teszi fel a koronát. A Flora és fia pörgős, változatos és szórakoztató élmény, ami másfél órán belül elérte, hogy egyszerre senkinek, illetve mindenkinek olyan anyát kívánjak, mint amilyen a címszereplő.