Bukta Imre festőművész óbudai installációs tárlata elnyerte az év kiállítása címet

A vidék, a mi zalai falvaink itt jönnek szembe velünk, az aquincumi maradványok között. A festmények és a szellemes, ironikus, olykor pedig nagyon szomorú installációk mintha a saját nagyanyánk konyhájából jelentenének.

Méghozzá azt, hogy ami az előbb még csak a elérhető tegnap volt, az hirtelen fényévnyire süllyed el a múltba, a mai dolgok pedig épp elkezdték múlttá válásukat. Ebben a zűrzavarban szürcsöli az esővizet hátára feküdt-billent parabola antennából az udvari jószág, a kép előtt állva szinte érezzük a kiadós nyári zápor páramelegének illatát az indusztriálisan kopár falak között.

De előbb még a bejárat: melyik zalai faluban nincs ilyen kiskertajtó, a hatvanas évek divatjához simuló fémpálcamintázatokkal? Bukta Imre csak beleapplikálta a lábasokat, fedőket és a stelázsikat díszítő hímzett textilcsíkokat, a belépéskor esszenciáját adva annak, ami hazamenve fogadna bennünket, ha lenne még hova hazamenni.

Felkavaró a sparherten felejtett forraló lábas, amely tej helyett mozgóképet láttat, amint az anyóka rőzsét gyűjt a begyújtáshoz. A kredenc üvege mögött nagy becsben tartott fotók, az unokák fényképei beszélnek (tablet), gyerekkori estéken tanult imatöredékeket mondanak végtelenítve. A neonfényű szobában ebédelnek a bábuk, a félretolt tányérak helyét kütyük foglalják el, a szobát betöltő kék szín ezekből jön.

A magasra nőtt növények közt álldogáló asszony kosár helyett bevásárlóközpontot reklámoz a szatyrával. Így van ez jól. A tegnapelőtt tárgyai helyett praktikus műanyag lepi el a baromfiudvarokat és a nehéz faszekrényeket odabent.

Határozott meggyőződésünk, hogy Bukta Imre véletlenül él a Heves megyei Mezőszemerén, hiszen mindaz, amit láttat, az itt, pont itt van velünk a zalai nagymamák múltat konzerváló igyekvése körül. Itt ugyanúgy szól hajnalban a fűrész, ahogy a termeket járók után ered a felvisító hangja. Az az ablak itt van a mi falunkban, a mi régi házunkon, amelyen át a kakas érdeklődve néz be, mögötte a túl hamar ülőfelületét vesztett hintaágy csontvázát billegeti a szél, miközben idebent a paradicsomleves mint a vér folyik végig a fehér damaszton (Videóinstalláció). A gabonaládából búzaszemekkel kiemelkedő „jaj istenem” szavak letaglóznak., ahogy az is, hogy Sarlós Boldogasszony szobrának kezére csak az ocsú hullik, a művész véleménye nem talány.

Akad, akit humorával gyógyít, akad, akit nyomaszt mindaz, amit három szinten, keskeny lépcsőkön felkaptatva lát. Saját emlékek tartják fogva a befogadói nyitottságot. Krasznahorkai László, Keserű Ilona, Sebestyén Márta, Mészáros Blanka és Barabási Albert László videófelvételről teszi hozzá a magáét fákról, otthonról, öregedésről, szakralitásról.

Gulyás Gábornak, a tárlat kurátorának tematikus szempontja az volt, hogy kiderüljön, „mit jelent ma a vidékiség tapasztalata, a természethez való viszony, hogyan élhető meg a szakralitás, miképpen mennek veszendőbe értékek, miből fakadnak az otthon megtalálásának nehézségei, hogyan nézhetünk szembe az elmúlással”.

Mi nem fogalmazunk, csak érzékelünk.

A 2013-ban Zalaegerszegen is kiállító művész születésének 70. évfordulója alkalmából létrejött budapesti tárlaton kizárólag új művek jelennek meg. A tárlatajánló szerint a művész a legkorszerűbb technikákra épülő látvánnyal közvetíti azt a világot, ami körülöleli őt a vidéki Magyarországon. A művészeti esemény több mint 1000 négyzetméteren, a Godot Kortárs Művészeti Intézet óbudai, négyszintes kiállítóterében látogatható, sajnos már csak április 30-ig.