Az Amszterdam egy kaotikus anomália

Három év alatt három filmmel jelentkezett (The Fighter – A harcos, Napos oldal, Amerikai botrány), ezek összesen 25 Oscar-jelölést gyűjtöttek be, magát az író-rendezőt is öt alkalommal nominálták, úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, a csúcson volt ebben az időszakban. Legutóbb hét éve rendezett, s bár a Joy nem váltott ki akkora visszhangot, most itt az Amszterdam, mellyel megvolt erre az esélye. Kár, hogy nem élt vele. 

A két világháború között járunk, ahol két veterán, az orvos Burt (Christian Bale) és az ügyvéd Harold (John David Washington) igyekszik segíteni nehéz sorsú bajtársain. Egykori hőn szeretett tábornokuk elvesztését nehezen viselik, ám rá kell jön­niük, hogy nagy eséllyel gyilkosság történt és a háttérben sokkal szövevényesebb ügy lappang, mint amit el tudnának képzelni. 

Kár kertelni, az Amszterdamot megelőzte a híre. Az egy dolog, hogy elképesztően nagy anyagi bukás (nagyjából 80 millió dollárba került, világszerte 21 milliót hozott), ez ugyanis nem egyenlő az értékítélettel, ám a vélemények sem voltak elragadtatva a végeredménytől. A cselekmény nem indul rosszul, a két főhős mindennapjait ismerjük meg, de egyértelműen Burt a főszereplő. Beházasodott egy tehetős családba, praxist szerzett, csakhogy a befolyásos ismerősöknek ára van, és amikor Burt hibázik, az csúnyán visszaüt. A két barát igyekszik kitartani és segíteni ott, ahol csak lehet. Itt jön a képbe a halott tábornok rejtélye, majd történik egy újabb gyilkosság, hogy aztán minden a feje tetejére álljon. Ebben a kissé kaotikusnak tűnő felütésben bőven van potenciál, és kisülhetett volna belőle egy könnyed, bohókás neonoir a Russellre jellemző fanyar humorral és szuper karakterekkel. Az író-rendező azonban mélyebbre akart menni. A kezdeti atmoszféraépítés, a krimiszál, majd a flashback még elhiteti a nézővel, hogy egy változatos és komplex sztorit látunk. Aztán egyre több mellék­alak jön a képbe újabb műfajokat beemelve, végül arra eszmélünk, hogy valahol útközben letértünk egy rossz irányba. Russell a neonoir köntös mellett egyszerre próbál lazának tűnni, miközben folyamatosan papol a szerelemről, holott az egész romantikavonal iszonyú légből kapottnak érződik. Emellett egy gazdagokat kifigurázó társadalomkritikus szatíra, valamint a modern világra reflektáló korrajz is körvonalazódik. Még csak nem is az a baj, hogy ezek az elemek összeilleszthetetlenek, sokkal inkább Russel elbeszélői módja a ludas. Árad belőle a fennköltség, hogy ő valami látnoki erejű víziót fog elmesélni, és a 30-as évekbe költöztet egy olyan sztorit, mely a mai napig aktuális. Mert a történelem mindig ismétli önmagát és mi emberek képtelenek vagyunk tanulni a hibáinkból, holott a szeretet és az elfogadás sokkal fontosabb, mint az anyagi javak. Ez mind szép és jó, de hogy minek kellett emberkísérleteket, világuralmi terveket szövögető szervezeteket és ezerszer látott sablonokat ellőni, az rejtély. Persze azért vannak a filmnek remek pillanatai, képes elkapni a fonalat, a veterántalálkozón hallható beszéd kifejezetten hatásos, és a sztárokat is jó látni, csak kár, hogy egy ilyen filmben gyűltek össze. Christian Bale, Margot Robbie és Anya Taylor-Joy emelkedik ki a mezőnyből, de a többiekkel sem volt gond, nem rajtuk múlt, mi sül ki ebből a káoszból. 

Az Amszterdam ugyanis egy káosz. Egy kaotikus, magát rendkívül fontosnak, komplexnek beállító, túlmagyarázott, sokszor felszínes és szertelen káosz. Olyan érzésem volt, mintha a rendező egy Wes Anderson-filmet akart volna készíteni, csak fogalma sem volt, miként kezdjen hozzá, és végül ez sült ki belőle. Túlírt és túlrendezett egy alapvetően szórakoztató és kedvelhető történetet, mely nem nézhetetlen, de a jótól messze áll. Egy olyan anomália, aminek az alkotói önhittség okozta a vesztét.