Csúfos örökség - Különben dühbe jövünk kritika

A cselekmény, akárcsak az elődben, egy piros buggy (homokfutó) körül forog, amit testvérpárunk nyert egy autóversenyzés alkalmával. Ketten civakodnak az autón, aztán közbeszól egy nagy babérokra törő gengszter, illetve a helyi cirkuszosoknak is segítségre lesz szükségük hőseinktől.

Mielőtt belevágnánk a modern változatba, kicsit térjünk ki a Spencer-Hill jelenségre. Néhány európai országban, köztük nálunk is hatalmas kultusznak örvendenek a műveik, ha bekapcsoljuk a tévét, szinte mindig el lehet csípni egyet-egyet. Ez már a 90-es években is így volt csak pepitában. Nem tartom magam hatalmas rajongónak, de számos olyan alkotása van a két olasz ikonnak, melyeken a mai napig jól szórakozom. A Különben dühbe jövünk pedig konkrétan a kedvenc filmem tőlük, rengetegszer láttam és nem félek újranézni, mert amit bevállal, azt tökéletesen hozza. A saját stílusában szórakoztat, tele van emlékezetes figurákkal, kreatív pofonosztással, nem is beszélve az olasz-amerikai hangulatról. A új változat bejelentésénél elsősorban csak legyintettem, többek közt azért, mert ami szűk 50 éve működött, az ma már ebben a formában nem fog, illetve ezeknek a filmeknek Spencer és Hill jelentették a szívét-lelkét. Nélkülük nincs meg az a báj, a sárm és szórakoztatási faktor. A prekoncepcióm tökéletesen helytállt, a 2022-es Különben dühbe jövünk ugyanis egyáltalán nem működik. Egyszerre remake-reboot-folytatás, mintha maga se tudná mit akarna. A nyitányban kiderül, hogy Spencer és Hill karaktereinek fiairól van szó, akik ellopták apjuk kocsiját, majd elvesztették. Ezt akarják visszaszerezni sok évvel később. Hogy ennek a sztorinak miként van értelme arról fogalmam sincs, de hasonlóan megalapozott és jól felépített a komplett mű, holott egy ilyen szög egyszerű zsánerfilmet nem lenne túl bonyolult megírni. Még csak azt sem éreztem, hogy tisztelettel nyúltak volna az alapanyaghoz, sokkal inkább hatott olcsó majmolásnak, amiből minden kiveszett, ami az eredetit befogadhatóvá tette. A felállás hasonló, adott a testvérpár és az őket övező konfliktus, akadnak visszatérő elemek, mint a sör-virsli verseny, a motorosbanda, Jeremiás karaktere, akiből kutyát csináltak és persze a piros buggy. Hiányzik azonban a stílus, a karakterek idegesítőek és nincsenek olyan szuper mellékalakok, mint a mindig dühös doki, vagy a halott tekintetű bérgyilkos, Paganini. Bunyókból kevés van és azok is többnyire semmilyenek, nem is beszélve a technikai húzásokról, melyek elsőre biztos jó ötletnek tűntek, kár, hogy semmilyen pozitív hatásuk nincs. Gondolok itt a képregényes áthallásokra, valamint a drónos jelenetekre, lassításokra. Az alig másfél órás játékidő ellenére is unalmas a film, a humora annyira sekélyes, hogy még csak elmosolyodni sem lehet rajta.

A Különben dühbe jövünk lehetett volna egy korrekt tisztelgés a Spencer-Hill örökség előtt, de sajnos nincs itt semmi látnivaló. Véletlenszerűen bedobja az előd legtöbb elemét, de fogalma nincs mit kezdjen velük és végképp nem tudja miként gyúrja össze működő filmmé. Tipikusan az, az eset áll fent, amikor egy huszadrangú darab lát napvilágot, amit senki nem nézne meg, ha nem a múltra támaszkodna. Arról nem is beszélve, hogy a jelenség, a felháborodás sokkal nagyobb lufivá fújta ezt a jellegtelen alibizést, mint ami valójában indokolt lenne. Felejtsük is el gyorsan, mert lehet szeretni, vagy utálni a Spencer-Hill filmeket, de ennél többet érdemelnek, az vitán felül áll.