Az örök nőt keresi képein a Kanizsa Fotóklub elnöke, Varga Szilárd

Az Argentum Minor című önálló tárlatát Lendván, a Galéria és Múzeum Fő utcai bemutatótermében tekinthetik meg az érdeklődők, az X + X címet viselő kiállításnak – amelyen Varga Szilárd változatos nőábrázolásai  mellett Tollár Eszter képei láthatóak még – a nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ színházi előcsarnoka adott helyet. Mindkét kiállítást a Magyar Fotográfia Napja apropóján nyitották meg a napokban.

- A mai napig amatőr fotósnak tartom magam, hiszen nem üzletszerűen foglalkozom a fotózással – mondta önmagáról Varga Szilárd. – Elég későn is talált rám ez a szenvedély, körülbelül 10-12 éve, hogy komolyabban belemerültem. Persze előtte is előfordult, hogy bulikon itt-ott kattintgattam, de az egy más minőség.

Varga Szilárd művészetének egyik sajátossága, hogy legtöbb kor- és pályatársával ellentétben őt nem a modern technológia, a digitális fotózásban rejlő lehetőségek érdeklik igazán, hanem a régi technika vált szenvedélyévé. Nem csupán azzal, hogy analóg képeket készít – azaz filmre fotóz, majd önmaga végzi a labormunkát is -, hanem szívesen alkalmaz egészen régi, a XIX. században ismert technológiai eljárásokat is.    

- Szerintem mindez annak köszönhető, hogy viszonylag későn kezdtem el fotózni – magyarázza. – A velem egykorú, vagy nálam idősebb fotósok többsége ugyanis átélte azt a technikai váltást, amit a digitális fényképezőgépek megjelenése hozott magával. Akik éveken át hosszasan laboráltak, azok a digitális fotózás kínálta kényelmesebb helyzetbe gyorsan beleszerettek, s azonnal dobtak is mindent el, ami az analóg technológiához kapcsolódott. Nálam fordítva történt. Műszaki számítástechnikusi végzettséggel eleinte vektoros ábrákat, színes képeket szerkesztettem, majd tördelőszerkesztőként kezdtem el dolgozni, azaz egy nyomdában digitális képszerkesztés volt a feladatom. A fényképezőgép tehát eleinte munkaeszköz volt számomra, de közben a fotózás, mint alkotás is egy jobban kezdett vonzani. Tíz éve aztán beléptem a Kanizsa Fotóklubba, ahol egy véletlen találkozás folytán valaki a kezembe nyomott egy ambrotípiai eljárással készült fényképet. Félelmetesen jól nézett ki, teljesen elvarázsolt, azt mondtam magamnak, ez egy olyan csoda, hogy én is ezt akarom csinálni.

Varga Szilárd magyarázza is, az ambrotípia egy 1851-ben felfedezett képrögzítési eljárással, a nedves kollódiumos fotográfiával készült kép, amely hamar kiszorította elődját, a dagerrotípiát. Ellentétben a későbbi negatív felvételen alapuló szárazlemezes és filmes technikákkal, itt minden egyes felvétel egyedi és megismételhetetlen. Műtermi, vándor, illetve vásári fotográfusok egyaránt előszeretettel alkalmazták, hiszen maga az eljárás látványos és gyors, a megrendelők a felvétel elkészítése után hamar kézhez kaphatták a keretbe installált kész képet.

- Az, hogy analóg képekkel kezdtem el fotózni, elhatározás kérdése volt tehát – sorolta tovább. – Egyre inkább ástam bele magam a technológiába, először egy filmes gépet vettem magamnak, s évekig azzal fotóztam. Ez megtanított komponálni, illetve saját magam hívtam elő a képeket, hogy legyen fotokémiai és labortapasztalatom. Aztán amikor úgy éreztem, hogy elegendő tudásom van már hozzá, megvásároltam egy olyan nagy formátumú fényképezőgépet, amely alkalmas arra, hogy ambrotípiákat készítsen vele az ember. Úgy tudom, a Dunántúlon rajtam kívül még két olyan fotós van, aki szintén ezzel az eljárással készíti képeit.  

Varga Szilárd számos érvet sorakoztat fel az analóg technológia mellett. Az egyik legfontosabb, hogy a digitális képeket kevésbé érezte magáénak, míg az analóg fotográfiai eljárások során minden egyes munkafázist önmaga végez, még a képkereteket is saját maga készíti. A másik fő érve, hogy a digitális technológia véleménye szerint még mindig nem alkalmas olyan minőségű képek készítésére, amit az analóg eljárással egy hozzáértő fotós tud.

- A technikai fejlődés ugyanis nem a minőség, hanem a termelékenység felé ment el – szögezi le. – A már a negatív filmek megjelenése is minőségi visszalépés volt a XIX. századi technológiákhoz képest, a digitális fotózás indulása pedig ahhoz képest is összehasonlíthatatlanul rosszabb minőséget hozott. Több évtized kellett, hogy a digitális technológia egyáltalán utolérje a filmet. A fekete-fehér képeknél ez a mai napig nem történt meg.

A technológia kiválasztása mellett a fotózandó téma is nagyon hamar rátalált Varga Szilárdra. Mint mondja: ez ugyancsak a Kanizsa Fotóklubnak, az ottani alkotóközösségnek köszönhető. Gyakorlatilag nem történt más, mint egy műhelymunka során ott találta magát egy modell, egy meztelen nő előtt, s ezzel el is dőlt a kérdés.

- Egy kezdő fotós mindenre lő, ami csak a szeme elé kerül, aztán szép lassan kialakul, hogy mivel is foglalkozva a legszívesebben – részletezte. – Nekem ennek az esetnek köszönhetően egyértelműen az akt lett a fő témám. Az emberek érdekelnek, de az embereket mindig vonalakban látom. Az akt számomra az arcot, a testet és a vonalakat jelenti. Többnyire az esztétikumot igyekszem megmutatni, de szeretek absztrahálni is, a szürrealizmus nagyon érdekel, ilyenkor az akt adalék, egy eszköz ahhoz, hogy felerősítse a témát.

Varga Szilárd szerint az aktfotózásnak nemcsak a meztelenség miatt van intim hangulata. A modell ugyanis nemcsak a ruháját veti le, hanem a gátlásait is. A fotós pedig óhatatlanul is belegázol egy másik személy aurájába. Az aktfotózás tehát kőkemény munka, ami nemcsak koncentrációt igényel, de alázatot is a fotóstól. Egy bizalmi viszonynak kell kialakulnia a fotós és a modell között, s ha ez a bizalom nem alakul ki, vagy bármi miatt megtörik, akkor a kép sem lesz jó. A képben ugyanis nemcsak a fotós munkája, hanem a modell tehetsége is kisugárzása is benne van. Vannak professzionális aktmodellek, ő mégis jobban kedveli az amatőr lányokat, különösen a táncosokat vagy sportolókat, hiszen nekik jó a mozgáskultúrájuk, és tisztában vannak a saját testükkel. Ösztönösen úgy mozognak, hogy a női test esztétikumát mutassák meg. Emiatt szinte csak velük dolgozik. Azt is mondja: nagyon sokan közülük éppen azért vállalnak modell szerepet, mert túl azon, hogy általában izgatja őket a fotózás aktusa, azt is szeretnék kitapasztalni, hogy hol vannak a saját határaik.