Versek, mesék és novellák – Tallózás a közelmúlt zalai könyvterméséből a könyvünnep előtt

A Sajtkukacka Manó kalandjai a gyerekeknek szól, abban a reményben, hogy nemcsak a videók, a tévé mesélhet nekik, hanem mondjuk a szülő is, aminél hétéves kor előtt nincsen fejlesztőbb, már ami az érzelmi intelligenciát illeti. 

A Keszthelyen élő író, költő, irodalomtörténész sietett a magyar gyerekek segítségére, amikor lengyel nyelvről lefordította Andrzej Grabowski mesefüzérét, ami a Pannon Tükör sorozatban jelent meg. Cséby Géza lengyel felmenőkkel rendelkezve virtuóz nyelvhasználattal ajándékozza meg olvasóit, az újságíróként is működő Grabowski pedig hazájában az angolszász irodalom fordításával tágítja a világot. Sőt, több mint 30 éves múltra tekint vissza a Galicíai Nemzetközi Irodalmi Ősz elnevezésű fesztivál, amelynek ötletgazdája. A Sajtkukacka…több kiadást is megért, hat nyelvre ültették át, így még a vietnámi gyerekek is tudhatják, a lengyel manók szerint még a gonoszok is meg tudnak javulni egyszer. A gyerekkönyvek nem feledkezhetnek meg a versekről sem, pláne, hogy Sajtkukacka barátai Nagy Költői Bajnokságot szerveznek, mert a „verselés a világ szebbik felét mutatja nekünk.” 

A legfrissebb, még a keszthelyi Ziegler Nyomdában született, a szerző, Szálinger István kiadásában megjelent Zalai mesevilág. Az író polgári foglalkozása végeztével helytörténészként „hasznosította” magát, három korábbi kötete folytatásaként is felfoghatjuk a legújabbat. A mesék, az anekdoták, a bájos történetek egy-egy közösség összetartozását jelképezik, hiszen fenntartják, továbbadják a falusi adomákat, amelyeket generációk színeznek, gazdagítanak, „írnak” tovább. Mivel a mesék valójában bárhol megtörténhetnek, s meg is történnek, a zalaiság, azon belül is a szentpéterúriság kovásza maga a szerző forró lokálpatriotizmusa, nosztalgiája, elkötelezettsége. Az időutazás szavakkal, mondatokkal, betűkkel fűtött időgépe a XX. század közepébe, második felébe szállítja olvasóját, bár Szálinger István ma is élénk figyelemmel kíséri szülőfaluja életét, aktív részese a kollektív emlékezet ébren tartásának. Amelyben a fantáziával kifoltozott történeteknek éppúgy helyük van, mint a szegény susztert megsegítő éjszakai cipővarró angyaloknak. 

Az élete utolsó szakaszában Keszthelyen élő, egykor MDF-es országgyűlési képviselőként is nagy hatást gyakorló, az esszéiben kérlelhetetlenül következetes Csengey ­Dénes (1953–1991) Távmondat – Dalvázlatok címet viselő, stílusosan fekete, keménykötésű verseskötete több mint harminc év távolából megőrzött hátramaradt költeményeket hozott vissza az enyészet torkából. Nagygéci Kovács József, a Pannon Tükör kulturális és művészeti folyóirat főszerkesztő-helyettese megejtően expresszív hangvételű ajánlójában írja: „A végletes ember helyettünk-miattunk deklarál, részt vállal, de nem olvad be, maga marad.” Csengey Dénes nem olvadt be, hogy mennyire nem, azt ennek a kötetnek köszönhetően visszamenőleg is bizonyítják a szerkesztők, Csengey Balázs, a szerző fia, és Szálinger Balázs. Az utószójukból tudjuk meg, a szépprózai és értekező prózai életmű árnyékában, a hagyatékban rejtőzve maradt fenn a kötetnyi lírai termés, amelynek java részét igazából megzenésített előadásra szánta Csengey Dénes. Ebbéli sikereit jelzi a Cseh Tamással közösen készített Mélyrepülés című est és lemez néhány dala. Dalszöveg több is született, dal mégsem lett belőlük, hiába terveztek újabb közös műsort a legendásan izzó nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Pedig a versek „túlnyomó többsége nagyon erősen megidéz valamit ebből a korból”, írják a szerkesztők. A „valamit” kifejezés ijesztően figyelmeztető is lehet akár, mivel annyi mindent tesz zárójelbe az akkor történtekből a mostoha emlékezet, vagy a magukra nézve mára kínos momentumokat feledni igyekvők sajátos moralitása. „Fiúk, a szememben felrobbant a tükör,/ mától, ha sírok, szilánkokat könnyezek./ Fiúk, az arcotok eltörött bennem. / Megfájdult látnom, ahogyan éltetek.” – írja Csengey 32-33 évvel ezelőtt… 

Végh Dóra fiatal író, gyógy­pedagógus, Kegyelmek című kötetét nemrég postázta hozzánk, a Zalai Hírlap olvasóinak figyelmébe ajánlva. 

Szinte egy szuszra olvasható a női létállapotokat prózában, a megsegítő hitről üzenő gondolatokat versben tálaló könyv. „Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy könyvemhez az előszót egy már ismert és elismert író írta, akivel gimnáziu­mi éveim alatt kerültem kapcsolatba”, mondja Végh Dóra, M. Kovács Ildikóra utalva. Aki így összegzi a vállalkozást: „Nem könnyű olvasmány ez… Két ősi, örök téma: a hit és a gyermek. Legyen, ne legyen? Higgyek, vagy ne? Higgyem-e el, hogy van valaki, aki irányítja a sorsomat, aki tudja a jövőmet, kijelölte az utamat.” Végh Dóra asszonyokat küld az olvasó elé, akik magányosan döntöttek sorsdöntő útkereszteződésben, s többnyire jól döntöttek. Ekképp az anyai szeretetről, majd az Isten iránti szeretetről szól. A kettő erősíti egymást ebben a mikrovilágban, ahol a történet viseli a tanítás terhét. „Tudta, mennie kell, ha életben akarnak maradni. Ugyanis már nemcsak önmagáért felelős, hanem egy másik életért is, aki ott fejlődik őbenne. Ott feküdt a hideg kövön a konyhában. A farmerján vérfoltok éktelenkedtek.” 
Később, talán a következő kötetnél derülhet ki igazán, hogy a női sorstémák mögött akad-e majd újabb írói muníció.