1848-as honvédzászló március műtárgya a kanizsai Thúry György Múzeumban

Mint azt Kunics Zsuzsanna, a múzeum történész-muzeológusa elmondta: a honvédzászló a városi múzeum – második világháború alatt feldúlt – régi anyagából maradt fenn, de le­írása, az adatait tartalmazó leltárkönyv sajnos megsemmisült. Így a történetét nem ismerjük, azt sem lehet tudni, melyik zászlóaljnak készült, és mely csatákban használták.

– Valószínűleg Halis István helytörténész, várospolitikus, író, a múzeum és a könyvtár megszületésének szervezője, első vezetője gyűjtötte, illetve az ő igazgatása idején került a gyűjteménybe – jelezte Kunics Zsuzsanna. – Egy, a Zalai Közlönyben 1926. júliusban megjelent írás sürgeti azoknak a tárgyaknak a közszemlére bocsátását, melyeket sikerült a múzeum céljaira összegyűjteni. A cikk szerzője a bemutatásra váró tárgyak között felsorolta az „1849-i Szűzmáriás zászlót” is. Ennek köszönhetően az legalább biztosan tudható, hogy 1926-ban már a múzeum gyűjteményébe tartozott.

Kunics Zsuzsanna közölte: a külső és belső bizonytalanság miatt 1848 májusában megkezdődött a korábban már létrehozott nemzetőrség mellett a tíz zászlóaljból álló honvédsereg felállítása, és megindult a toborzás. Az önkéntes nemzetőrzászlóaljak jelentős része 1848 őszén honvédzászlóaljjá alakult át. A nemzetőrség felszerelése a törvényhatóságok feladata volt, a honvédzászlóaljaké pedig a központi ruházati bizottmányé, de általában ez a feladat is az egységeket kiállító megyékre, városokra hárult. Ők készíttették az egyenruhákat, lábbeliket, felszerelési tárgyakat s az alakulatok zászlóit is.

– Minden gyalogzászlóaljnak és lovasosztálynak volt saját zászlaja – folytatta a szakember. – A zászló gondosan őrzött, megbecsült szimbólumnak számított, elvesztése szégyent hozott az egész alakulatra. A honvéd­zászlók fehér selyemből készültek; a gyalogsági zászlók voltak a nagyobbak, 179×126 centiméteresek; a lovassági zászlók pedig 73×73 centiméter méretűek. Előlapjukat az országcímer, hátlapjukat a Madonna képe díszítette, három vagy négy oldalukat körben vörös-zöld lángnyelvek szegélyezték. A nemzeti színűre festett zászlórúd lándzsa formájú fémcsúcsára az országcímert, másik oldalára pedig az V. F. (V. Ferdinánd) névjelet vésték. A trónfosztás után azonban néhány zászlót átfestettek, a korona helyébe koszorúval övezett kard került, az ezután készült zászlókra pedig már a korona nélküli címert festették. A zászlók azonban nem voltak egyformák, hiszen egyedileg, különböző helyeken készültek. Különbözött a címer mérete, stílusa, a lángnyelvek mérete, száma is. A Honvéd Ruházati Bizottmány csak a tél elején vette át a zászlóügyek intézését, ekkor egyszerre nagyobb mennyiséget rendeltek. Amikor 1849 januárjában kiürítették Pestet, és a kormány, illetve a törvényhozás ideiglenesen Debrecenbe költözött, 44 új, még ki nem adott zászlót vittek magukkal az ország „második fővárosába”.

Kunics Zsuzsanna végül a Thúry György Múzeumban őrzött honvédzászlóról elmondta: az is az egyedileg készült zászlók sorába tartozik, ovális mezőinek festése finom mívű. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt használatos honvédzászló két sávból összevarrott, fehér taftselyemből készült. Előlapján az országcímerrel, hátlapján a Madonna képével díszített. Az ovális, aranyszínű (feketével, barnával és szürkével kiemelt) babér- és tölgyfa koszorúval övezett koronás kiscímer felett az ország­alma látható. Magyarország véd­asszonya jobbjában jogart tart, bal lábán a gyermek Jézus ül, aki jobb kezét az ölében lévő országalmán nyugtatja. Mária jobb lába alatt sarló alakú hold látható. A képet keretező ovális mező alsó részét hegyvidék- és várábrázolás díszíti. A történész-muzeológus jelezte azt is: a festett Mária-kép és a koronáscímer-ábrázolás a szabadságharc idején kiadott érméken és a csákódíszeken megjelenő tipikus ábrázolásokkal rokon.

Fejlődik és nő a város

A 19. század közepén a 13 000 lakosú Nagykanizsa a legnépesebb és leginkább polgárosodott város volt Zalában. Az 1867-es kiegyezés után merőben új viszonyok alakultak ki, a leginkább szembeötlő változás a gazdaságban ment végbe. A Déli Vaspálya Társaság 1860-ban átadta a Nagykanizsa–Prágerhof közti vonalat, amelyet a következő évben a Nagykanizsa–Buda-, valamint a Nagykanizsa–Barcs-vonal követett. Fellendült a kereskedelem, bankok jöttek létre, bővült az oktatás, elindult a helyi sajtó, megnyílt a kórház. A jelentős fejlődés átalakította a településképet, Kanizsa 1864-re 18 ezer lakosú, 57 utcás várossá nőtt, majd 1910-ben elérte a 28 ezres lélekszámot. 1870-től elkezdődött az utak téglával való burkolása, majd a század végén elkészült a belvárosi közvilágítás.