A versmondás múltjáról, jelenéről és jövőjéről a Radnóti-díjas Horváth Istvánnal

Horváth István a 7. Szabó Lőrinc nemzeti vers- és prózamondó versenyen első helyezést ért el a közelmúltban. Mint elmondta, 17 éve nem vett részt semmilyen megmérettetésen azért, hogy teret adjon a fiataloknak. Most viszont késztetést érzett arra, hogy még egyszer próbára tegye magát, csak úgy, férfivirtusból – és természetesen „hozta” is azt az eredményt, amit elvárt saját magától.

– Már kisgyermekként is nagyon szerettem a verseket, a versmondást, aztán később, már sorkatonaként a seregben meghirdetett Ki mit tud? tehetségkutatóban egészen a hadseregdöntőig jutottam – idézte fel a kezdeteket. – A legjobbak mehettek tovább az azonos nevű, „nagy” megmérettetésre, amely már a tévékamerák előtt zajlott. Ekkor már nagyon komolyan vettem és műveltem ezt a műfajt, országos versenyeken vettem részt. Amikor leszereltem, a közelmúltban elhunyt Schmidt István Radnóti-díjas rendezőhöz kerültem, akit úgy ajánlottak nekem, mondván, Pista bácsi nagyon jó iskolát, színjátszó- és versmondókört működtet. Rengeteget tanultam tőle, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő országosan a legjobb szakember volt. Működtek sikeres és általam is nagyra becsült versmondókörök, különböző műhelyek – beleértve a nagy hírű Reflex Színpadot is –, de egyik sem ért el olyan sikereket, mint a nagykanizsai Tungsram Hevesi Sándor Vers­mondó Kör. Annyi versmondónk volt, hogy egy idő után a csapat felét rám bízta. Így kezdtem el én is a versmondók kineve­lését.

Horváth István jelezte, az évek alatt több mint kétszáz gyereket tanított versmondásra, akik közül öten ma már Radnóti-díjasok: Bajgár Ramóna, Horváth Csenge, Micsinai Dominik, Baj Bianka és Nagy Tímea.

– Sohasem volt könnyű dolga annak, aki a versmondást és a tehetséggondozást választotta, és ma sincs – jelentette ki Horváth István, aki immár 45 éve tevékenykedik a város kultúrájáért. – Valahogy ez a műfaj mindig mellőzött volt, hol kevésbé, hol jobban. Napjainkban sajnos ez a tendencia erősödik, pedig állítom, hogy anno a kultúra legsikeresebb ága volt a vers­mondás nemcsak országos szinten, hanem itt, Kanizsán is, nagyon szép eredményeket értünk el, és öregbítettük a város hírnevét. Azt gondolom, nem szabad hagyni, hogy ez a „mozgalom” eltűnjön a süllyesztőben, én a magam részéről nagyon szívesen foglalkoznék tehetséges versmondókkal a jövőben is – ehhez persze az is kellene, hogy minél több fiatal jöjjön és próbálja ki magát. Vannak ugyan kisebb műhelyek a városban, például a Kanizsai Fiatalok Közösségében nagyon nívós tehetséggondozás folyik, de nincs, aki összefogja ezeket a „szigeteket”, összehangolja a munkájukat. Szeretném felajánlani számukra a segítségemet, szakmai tapasztalatomat, és abban bízom, hogy előbb-utóbb sikerül a legendás hírű nagykanizsai versmondás finanszírozási hátterét is megteremteni.