A hollywoodi aranypolgár – Mank filmkritika

Gondoljunk csak Martin Scorsese Némaságára vagy Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjára. David Fincher új alkotása, a Mank tökéletesen beleillik ebbe a kategóriába.

Herman J. Mankiewicz (Gary Oldman) szabad gondolkodású forgatókönyvíró Hollywoodban, akinek mindenről határozott véleménye van. Legújabb munkája a fiatal, feltörekvő filmes, Orson Welles (Tom Burke) első mozgóképének szkriptje, amit két hónap alatt kell megvalósítania. Ez a film az Aranypolgár.

Fincher a ma élő rendezők között kiemelkedően precíz, az adott jelenetet annyiszor kell újravenni, míg az ő fejében megálmodottaknak meg nem felel. A maximalista attitűd a Mank minden másodpercéről süt. A képi világ, a hangok, a színészek, az atmoszféra olyan szinten autentikusak és kor­hűek, hogy senki ember fia meg nem mondaná, hogy ezt a filmet nem a 40-es években forgatták.

Ez a stílus pazarul áll a műnek, visszarepíti a nézőt 80 évvel korábbra, illetve segít azonosulni a koncepcióval, konfliktushelyzetekkel. Érezhető, hogy a téma felettébb közel áll a rendező szívéhez, ám nem csak emiatt személyes darab a Mank. A fő ok, hogy a forgatókönyvet a direktor 2003-ban elhunyt édesapja, Jack Fincher írta. Az eredetileg újságíró férfinak ez az egyetlen filmes kreditje, de garantáltan az eszünkbe véssük a nevét (nem csak a fia miatt). Egészen elképesztő, amit összehozott, szövegei tökéletesen tükrözik a 30-as, 40-es évek stílusát, finom humora könnyedséget csempész a komoly tartalomba, miközben aktuális problémákra reflektál. David kellő tisztelettel bánik apja örökségével és hagyja kibontakozni azt, mi több, rendre a forgatókönyvekben használatos címsorokkal vált a jelen és a múlt eseményei közt.

De milyen is maga a film?

Nos, nehéz. Aki arra számít, hogy az Aranypolgár létrejöttének körülményeit tűpontosan fogjuk végigkövetni, az csalódni fog. A Mank csak egy szeletkéjében foglalkozik Welles mesterművével, de ez így van jól. Fincher jóval többet ad, mesteri korlenyomatot, hiteles látleletet a hollywoodi stúdiórendszerről, melyben erősen bírálja a vezetőket, felfedve a média véleményformáló hatását, s az ezzel járó felelősséget. Karakterei élnek és igazi egyéniségek, s noha a címszereplő uralja a jeleneteit, az utolsó mellékalakig mindenki emlékezetes. A főhős mindent eltűrő neje, a bájos gépírónő, az álszent stúdiófőnök, a dúsgazdag díva, vagy maga Welles. Ezt a díszes társaságot fűzi össze Mankiewicz, akit alkoholizmusa és szókimondása ellenére lehetetlen nem kedvelni. Jogosan vetődhet fel a kérdés, mennyire szükségesek előzetes ismeretek a filmhez? Nem hátrány, ha a néző látta legalább egyszer az Aranypolgárt, de az élményhez egyáltalán nem szükséges, hogy töviről hegyire átnyálazza az alapanyagot. Ellenben a mozgóképek szeretete, a filmkészítés iránt való érdeklődés szinte elengedhetetlen, más esetben unalmas lehet a lassú történetvezetés. A 130 perces játékidő kicsit talán sok, de a téma miatt eleve nem tudtam másra figyelni, magába szippantott a világa.

Ez egy nem szokványos Fincher-film. Jóval megosztóbb lesz, a téma nem mindenki számára érdekes, de aki vevő rá, annak emlékezetes élményben lesz része. Hiába szól a vártnál jóval kisebb mértékben Orson Welles klasszikusáról, cselekményében rengeteg áthallást fedezhetünk fel, stílusában, részleteiben rendszeresen visszaköszönnek motívumok, olyannyira, hogy Herman Mankiewicz maga válik a róla szóló film Charles Foster Kane-évé, azaz Aranypolgárává.