Ősbemutató a Kvártélyházi Nyár színházában – Hasonmások a hetvenes évekből

Természetesen az elsődleges válasz kézenfekvő, noha még pár napig kockázatos elárulni, hiszen a Hasonmások című revü-musical műsoron van a zalaegerszegi Kvártélyházi Nyár szabadtéri színházi előadásai között. (És milyen jó, hogy a bizonytalan körülmények között még ősbemutató is sikerült ezen a nyáron. Hiába, teher alatt nő a pálma.)

Szóval a vidéki kisvárosban bizonyos kaszinóavatáson megjelenő fővárosi sztárok körül kell keresni a megoldást, de a gazdag szereplőkaleidoszkóp hívogatóan csábítja a nézőt, hogy másokban is felismerjen „másokat”.

Pozsgai Zsolt drámaíró Nagy Tibor – ismert slágereket jegyző – zeneszerző dalait egybefűzve készítette el azt a történetet, ami az „elmúlt negyven év” világának egyik legszürkébb elvtársi évtizedét szándékozott leírni, tán kifigurázni a groteszk kézenfekvő nyelvén. A hetvenes évek Magyarországából megéledt figurák között találkozunk a fantáziadús tanácselnökkel (Hertelendy Attila), akinek az ötlete jelzi, a rendszer slendriánsága akár merészen kapitalista gondolatokat is megengedett. A kaszinóavatást akkoriban bizonyára szúrós szemű, ballonkabátos, szemüveges operatív elvtársak figyelték, Tompagábor Kornél rendezőnél azonban két mutatós hölgy kapta T1 és T2 szerepét (Győrfi Cintia, Szakonyi Franciska), hol úttörőlánynak, hol takarásból kukucskáló takarítónőnek, hol orosz dominának öltöztetve. Egy nyári darabba minden belefér, áradjon nyugodtan az ötletroham, ha akad valaki, aki nem azonosította a „szerveket”, lát két formás szereplőt.

A rendezői fantázia elszabadult, amire a nem túl bonyolult szüzsének szüksége is volt. A nyitányban a szereplők megmutatják magukat, majd a „pacal van” jellegzetes üzenetre kisietnek. De előtte a színpadra hordják a kor minden attribútumát, a fél disznótól a gázpalackig. A békebeli táncdalfesztivál fílingbe oltott alapképlet mögött külön móka a vidékre száműzött „alanyi művész”, a koreográfus sztorija. (Vajon kiről mintázták…?) A megformálójára, a tetőponton mustársárga trevira ingpulóverét piros férfibalettruhára cserélő, pusztítóan sértődött arcú Ticz Andrásra valójában az egész darabot rá lehet építeni. A második felvonás fináléja – ezt belátva – szinte csak őt használja központi alakként. Mellette ajánlom figyelni a csak félig takarásban dolgozó Máriás Zsoltot, aki zenei vezető létére játssza el egyes slágerek „mondanivalóját”. (A sörösüveggel majdnem szerelem alakul.)

A balett és a néptánc, majd a rock and roll abszurd összeházasításával alighanem valami nagyon jól működőt talált fel a rendező és a táncosok csapata. A tánc, amint önmagára reflektál, eredeti vizuális humor hordozója, ami a Zalai Táncegyüttes négy fiatalja (Kósa Ruben, Barabás Lilla, Gyenese Dániel és Kemes Laura) lábán kel életre. Duplán kiforgatott tánclépések, üdítő közjáték minden jelenésük. Az ő jelmezeik sokfélesége, de általában a ruhák is feledtetik a történet sutaságát. (Szőke Julianna munkája, aki jól emlékszik a negyven évvel ezelőtti, ijesztő színekben, szabásokban, mintákban tobzódó dzsörzére.)

A tanácselnöknek és a leendő kaszinóigazgató kisasszonynak (Kovács Virág) jutnak a lírai dalok. A reménytelen szerelem két áldozata nagyon szépen szenved, de főleg pontosan énekel. A fegyelmezett profizmus, lám, tanulható.

Ismét vígjátéki mellékszerep jut Szakály Aurélnak, akinek az ilyesmi nem okoz gondot. A vidéki lapfőszerkesztő belépő monológjában azonban alighanem túl hosszan ecseteli saját maga választotta nevét, ahhoz képest, hogy funkciót nemigen lehet felfedezni mögötte. Az újságíró szakma jó sokat kap az arcára, kérdés, a kor bulvársajtója olyan volt-e, bár inkább semmilyen nem volt. Mindenesetre a csalók leleplezését rá kellett bízni valakire.

A két főszereplő hang, a vendégszereplésre érkezett énekesek, egyben csalók szerepében Foki Veronikát és Borbély Richárdot láthatjuk, hallhatjuk. A hangsúlyok sokszor elkerülnek róluk, ami a szórakoztató estének alapjában jót tesz. Elvis Presley idéződik a nem igazi Tamás alakjában, stílusában. (Vajon mit jelent a csuklóján lévő tetoválás?, merült fel, amikor a széksorok között hódított bódító hangjával…)

A Hasonmásokra, a rengeteg slágerre, a nyáresti derültségre szükségünk van. Hazafelé menet dudorászgassunk, tegyünk pár tánclépést a táncoló fekete lakkcipők modorában, hiszen „ez majdnem szerelem volt”.