Schmidt István Radnóti-díjas rendező életének egyik legnagyszerűbb ajándéka volt a muravidéki szerepvállalás

Lapunknak még korábban adott interjújában azt mondta, nincs pedagógus végzettsége, önéletrajza „Tanulmányaim és képesítéseim” rubrikájában a következők szerepelnek: at­létaedző, színjátszó és irodalmi színpadi rendező, könyvelő, víz- és csatornamű-kezelő, építőipari kalkulátor és politológus. Mégis, egész életében hihetetlen érzékenységgel és profizmussal nyúlt a tehetséges, éppen nyiladozó értelmű fiatalokhoz.

A Radnóti-díjas rendező életének fontos része a szlovéniai magyarság körében végzett kultúraépítő munkája. Amellett hogy fél évszázaddal ezelőtt megalapította a nagykanizsai Hevesi Sándor Versmondó Kört, Radnóti-­díjas és Radnóti-diplomás vers­mondókat adott a hazai kulturális életnek, több mint két évtizeden át volt a muravidéki versmondó stúdió szakmai vezetője, a kétnyelvű iskolák versmondóinak segítője, továbbá tevékenykedett a lendvai-hosszúfalui színjátszó csoport rendezőjeként is – és még számos településen végezte irodalmunk gyöngyszemeibe rejtve a magyar nyelv, az anyanyelvi örökség megőrzésének misszióját.

– Több mint 25 évvel ezelőtt Szlovéniába, az ottani magyar közösség egyik színjátszó csoportjához kerestek valakit, aki szakmai szempontból terelgeti a csapatot – bocsátotta előre Schmidt István. – Én abban az időben megyei közművelődési felügyelőként tevékenykedtem, s mivel a kollégáim tudták rólam, hogy évek óta színjátszással és versmondással foglalkozom, felvetették, nem akarom-e kipróbálni magam ebben a szép feladatban… Azt válaszoltam, természetesen, ha meg tudok felelni az elvárásoknak, szívesen vállalom. Így kezdődött a dolog, először csak színjátszásról volt szó, amiből rövid időn belül versmondás is lett. Szlovéniában – mint ahogy Magyarországon is – elég nehéz volt összeegyeztetni a munkaidőket, műszakbeosztásokat, így kerültek a találkozók vasárnapra. Ennek megfelelően én minden vasárnap reggel útra keltem, 8-kor nagy nehezen átléptem a határt – akkor még működött a határzár –, és 9 órakor kezdődhettek a próbák. Először Lendva volt a központ, majd elkezdtük a darabokat tájolni, és így szép lassan megismertek minket, engem az egész Muravidéken. Idővel a két tannyelvű iskolák is jelentkeztek, mondván, jó lenne verssel is készülni. Csináltunk hát verses összeállításokat is, nyilvánvalóan elsősorban az iskolai ünnepségekre, magyar vagy szlovén nemzeti ünnepekre. A második évben pedig már két versmondóval eljutottunk az erdélyi Szatmárnémetibe, a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyre. Egyikük különdíjjal tért haza, s ma már pedagógusként szintén versmondást tanít a gyerekeknek a göntérházi iskolában.

Schmidt István hozzátette, az irodalom nyelve, a vers kibékítette a különböző nemzetiségeket, melyek között bizony voltak feszültségek a jugoszláv örökség és a szerb–horvát válság miatt.

– Néhány év alatt sikerült elérnünk, hogy a szlovéniai versmondók a Kárpát-medence versmondóinak legjobbjai közé tartoztak – jelentette ki a Radnóti-díjas rendező.

– Holott a magyarság alacsonyabb létszámából (6000-6500 fő) fakadóan sokkal kisebb volt a merítési lehetőség a Muravidéken, mint mondjuk Erdélyben vagy a Felvidéken. Említhetném a határon túli magyarság irodalombarát kép­viselői számára itthon, az anyaországban évről évre megrendezett Régiók Találkozója című eseményt, melyen a lendvai versmondóim mindig az élvonalban végeztek.

Pista bácsi hozzátette, természetesen ehhez kellettek a szlovén iskolák pedagógusai is, akiknek mindig elmondhatta, mire kellene figyelniük, merre kellene továbbhaladniuk a gyerekekkel a tanórákon.

– Nagy előrelépést jelentett, amikor a Lendvával egybeépült Hosszúfalu művelődési házában megrendezhettük a Muravidék versmondó versenyét, melynek lebonyolításában is segítettek az ottani pedagógusok. Iskolánként előzsűrizték a nevezőket, így a gálán már csak a legjobbak jutottak a szakértő zsűri elé. Hétszázötven-nyolcszáz főről volt szó mindig, ekkora létszámra sajnos itthon, Magyarországon esély sincs. Ez azt igazolja, hogy a szlovéniai két tannyelvű iskolákban megszerették a gyerekek az irodalmat, a versmondást, jelentkeztek a megmérettetésekre, ápolták a magyar nyelvet – számomra ez az élet legnagyszerűbb ajándéka.