Ha Vitéz László streamelni kezd

A színművészek (akik az életben egy párt alkotnak) a bábszínházi műfajban is otthon vannak, s mivel jelen helyzetben nagyszínházi előadások híján nem találkozhatnak a közönséggel, marad az online tér. De erről később.

– A szombathelyi Weöres Sándor Színház után a Mesebolt Bábszínház következett mindkettőnk pályafutásában, ez kiváló alkalmat kínált arra, hogy megismerjük a kistársulati létet, ami egyébként nagyon vonzott minket – idézte fel közös pályafutásuk kezdeteit Takács Dániel. – Hét színész alkotta a társulatot, tényleg úgy éltünk, mint egy nagy család. Ez igen megtetszett, mint ahogy általában maga a bábszínházi műfaj is, aminek a legfontosabb sajátossága, hogy az egészet áthatja egyfajta absztrakt gondolkodásmód. Semmi nem úgy történik, mint az életben, eleve nem is tud úgy történni, hiszen szimbólumokkal, jelképekkel, adott esetben figuratív szobrokkal, azaz bábokkal dolgozunk. Emiatt úgynevezett formalista színház jön létre, mely sajnálatos módon az ötvenes évek óta elsősorban gyermekműfajjá vált. Ebből igyekeznek kitörni a bábszínházak, ami többé-kevésbé sikerül is.

Takács Dánielt saját bevallása szerint a zenélés szeretete és az emberi megnyilvánulások megértése iránti kíváncsiság terelte a színházi pályára. A színészet és a muzsikálás közötti lavírozás eredményeként lett zenész a színészek, színész a zenészek között: a szombathelyi főiskola ének-zene szakát és a Weöres Sándor Színház színészképzését követően a szintén a vasi megyeszékhelyen működő Mesebolt Bábszínház társulatához szerződött. Menyasszonya, Lehőcz Zsuzsa 2010-ben végezte el a Kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem színészképzését, majd 7 évig ugyancsak a szombathelyi Mesebolt Bábszínház társulatának tagja volt. A sors mindkettőjüket a debreceni Csokonai Színházba vezette. Közös „társulatuk” az Object Project. Életük nagy élménye volt, amikor nemzetközi ösztöndíjprogram révén eljutottak Indonéziába, a bábszínjátszás bölcsőjébe, ahol egy éven át a Surakartai Művészeti Egyetem hallgatóiként árnyjátékot, táncot és gamelán zenét tanultak.

– Éppen ez előtt keresett meg minket a Csokonai Színház igazgatója, Gemza Péter, aki a debreceni teátrum társulatába hívott meg mindkettőnket – folytatta Dani. – Nagyon tetszett a lehetőség, ami azért is számított értékesnek a szemünkben, mert a bábszínházi és a prózai színházi világ közt általában nincs átjárás. Még akkor sincs, ha valójában összeérnek a szakterületek, vannak átfedések, egyik a másikba begyűrűzik, de sajnos a régi hierarchia nehezen változik. Azonban a magyar színházi világ nyitottsága, vagy megkövültsége már egy másik fejezet… Mindenesetre, abban a pillanatban azt éreztük (kicsit talán az előbbiek miatt is), hogy két életre szóló dolog közül kell választanunk: az egyik Debrecen, a másik Indonézia. Mi akkor utóbbi mellett döntöttünk. Mint kiderült végül, helyesen, hiszen egy csodálatos világot ismerhettünk meg, a színjátszás izgalmas válfaját. Egy év múlva újra csengett a telefon, amikor épp egy mangófa alatt hűsöltünk. Ismét Gemza Péter hívott minket és azt mondta, úgy hallotta, hogy hazajövünk, ha gondoljuk, az ajánlata még áll. Mi nem tudtunk róla, hogy hazajövünk, de úgy gondoltuk, ez már nem lehet csak a véletlen műve, haza KELL jönnünk. Mert ez azt jelenti, hogy van valami dolgunk Debrecenben…

Fél éve élnek a cívisvárosban, ahol nagyon jól érzik magukat, a Csokonai Színház színpadán villanthatják meg oroszlánkörmeiket, miközben jó kapcsolatot ápolnak a bábszínházzal is.

– Márciusban, amikor kezdődött ez az egész koronavírus-helyzet és várható volt a kijárási korlátozás és egyéb óvintézkedések bevezetése, felhívtuk a Vojtina Bábszínház igazgatóját, mert tudtuk, hogy a bábszínháznak van egy elszeparált próbaterme, ami egyébként lakás is – magyarázta Takács Dániel. – Azt kértük tőle, hadd jöjjünk ide próbálni az új előadásunkat, mely az indonéziai tapasztalatokból inspirálódott. Akceptálta a kérésünket, így ez most számunkra olyan, mint egy alkotótábor, a világtól elzárva dolgozhatunk, cserébe egy előadást ajánlottunk fel. Itt vannak velünk a hangszereink is, tehát minden adott a nyugodt alkotómunkához. Tényleg nagy öröm számunkra, hogy ugyanúgy dolgozhatunk, mint az év bármely napján, még ha ez most nem is látszik. És sajnos közönség sincs, ez mondjuk nagyon rossz, nem tudunk kapcsolatba lépni, együtt rezdülni a nézőkkel-hallgatókkal, s nyilván a taps is hiányzik. Valószínűleg hasonlóan éreznek a kultúra- és színházbarátok, bizonyosan van hiányérzetük, hogy nem járhatnak előadásokra, rendezvényekre, egyszóval közösségi programokra. Ezért azt gondolom, a mostani helyzetben nagy felelőssége van a színházi szakmának és az egész művészeti életnek abban, hogy valamilyen módon eljuttassa az emberekhez a kultúrát. Erre legalkalmasabb az online tér, amit már több színház felismert és az előadásait az interneten közvetíti. Ebből jött a mi gondolatunk is: csináljunk online bábszínházat a Facebookon, élő közvetítésekkel, az oldalunk ennek megfelelően az Élő báb-stream-ház címet kapta.

A fiatal színművész elmondta: az Élő báb-stream-ház online színháztermét ők maguk rendezték be a hottói Magamura Alkotóműhely alapítójával, Boráros Szilárddal és Dániel bátyjával, Takács Balázs Istvánnal közösen. S a szobaszínház ötlete ugyancsak e körben fogant meg; továbbá Szilárd és István segít a díszlet és a plakátok elkészítésében, a műszaki-technikai kérdésekben is.

– A kezdeményezésünk azért sajátos, mert megőrzi az élő színházi előadás varázsát, hiszen egyenes adásban, úgynevezett streameléssel (tehát a megtekintéshez a felvételt nem kell letölteni) közvetítjük az adott előadást, s igyekszünk tartani is a kapcsolatot a nézőkkel, akár a kommenteken, hozzászólásokon keresztül, akár úgy, hogy speciális kéréssel fordulunk feléjük – magyarázta Takács Dániel. – Mégpedig azzal, hogy aki teheti, küldjön magáról egy fényképet. Mi ezeket a fotókat kitesszük a színházterem – ami valójában a szobánk – falára, így valamennyire pótolni tudjuk azt az érzést, amikor szemtől szemben játszunk a közönségnek. Persze, ha valaki nem szeretne ily módon szerepelni az előadásban, akkor is megnézheti azt. Nem mondanám, hogy a szobaszínházra vonatkozó ötletünk egyedi, de abban bizonyosan egyedülálló, hogy nincsenek háttérmunkásaink, a színészi játék mellett mi végezzük a világosítást, a közvetítést is, méghozzá bevallottan a házi videózás szintjén, amit nem hátrányként, hanem inkább előnyként élünk meg, hiszen éppen ebből fakad a pillanat varázsa, néha be-becsúszik egy-egy baki. Először mobiltelefonnal valósult meg az „élőzés”, de időközben bővült a műszaki háttér, kaptunk egy kamerát, így most már azt is bekapcsolhattuk a közvetítésbe. Érdekes, hogy bár az első, így bemutatott darabunkat már 6 éve játsszuk, újra bele kellett tanulni, mert más a szobában játszani és más egy bábszínházban.

Az első előadás április 25-én volt, akkor a Dobronka cirkusz, világszám! című előadást láthatta a nagyérdemű. A második pedig május 9-én 17 órakor kezdődött, Takács Dániel és Lehőcz Zsuzsa a Vitéz László – Az elásott kincs című bábjátékot mutatják be a monitorok előtt (vagy az okostelefonok felett) helyet foglaló közönségnek.

– A további, maximum egyórás előadásokra minden második héten, szombat délutánonként kerül sor – fűzte hozzá végül Dani. – Igaz, pénzt nem kapunk érte, de miért ne csinálnánk így is, ha másra most nincs lehetőségünk, viszont ez a feladatunk?