Az élet taposómalma – Vivarium filmkritika

Tom (Jesse Eisenberg) épp saját házat szeretne venni, ezért meglesik az idilli, kertvárosi környezetben elhelyezkedő Yonder lakóparkot. A bizarr lakásmustra azzal végződik, hogy az ingatlanos eltűnik, hőseink pedig egy olyan labirintusban találják magukat, ahonnan nincs kiút.

A cselekmény, bár klaszszikus értelemben nincs szegmensekre bontva, három jól elkülöníthető részből áll. Az elsőben a főszereplő pár igyekszik megtalálni az ideális „fészket”, míg a későbbiekben különböző életszakaszokat látunk, úgymint a dolgos felnőtt lét, valamint az öregedéssel való küzdelem időszakát. Lorcan Finnegan rendező nagyon hamar eléri, hogy kialakuljon az empátia Gemmáék iránt. A több mint furcsa lakásnézést igyekszünk velük együtt poénra venni, amikor azonban az ördögi útvesztőben ragadunk, egyre inkább eluralkodik a pánik. Képtelenség elmenekülni, alkalmazkodni kell. A direktor nem ad választ nagyjából semmire, inkább felvázol egy szituációt, hogy kezdjünk vele valamit, akárcsak hőseink. Ellátmány folyamatosan érkezik, nem a klasszikus túlélés a cél.

Egy nap azonban egy kisbabát rejt a menetrendszerűen érkező misztikus doboz. A feladat: felnevelni a csemetét, ám a gyermek rohamosan fejlődik és egyáltalán nem olyan, mintha minden rendben lenne vele. A botcsinálta szülők gyűlölik a helyzetet és szépen lassan az őrület határára sodródnak. Tom életcél gyanánt egy lyukat kezd el ásni a kertben, míg Gemma a beletörődést választja, s fokozatosan anyaként kezd viselkedni. A groteszk látszat mégsem tartható fenn az örökkévalóságig, a kör bezárul és minden kezdődik elölről, nap mint nap. Finnegan nem foglalkozik a válaszadással, ami egyfelől jó, másfelől rossz döntés. Nem lepne meg, ha valaki a megtekintés után elintézné annyival a filmet, hogy értelmetlen marhaság. Ugyanakkor kár lenne ennyivel leírni, mert van itt tartalom, csak a rendező sajátos elbeszélésmódja és világképe nem a legkönnyebben befogadható.

A Vivarium környezete és története egy metafora, ami leginkább a fásult kispolgári létnek állít görbe tükröt. Ahogy egész életünkben gürcölünk egy otthonért, a családért, a megélhetésért, hogy aztán az a bizonyos taposómalom szépen komótosan felőröljön. Finnegan sok kis utalást rejtett el, elég az étel ízetlenségére vagy a semmilyen időjárásra gondolni. Számos esetben viszont csak elhúzza a mézesmadzagot, majd semmit nem bogoz ki a kusza szálakból. Kitér a gyermeknevelés viszontagságaira, de nem elég részletgazdagon, a misztikus sci-fi köntös pedig hiába ad egyfajta autentikus ízt a látottaknak, más funkcióval nem bír. A zárás nem fog senkit váratlanul érni, legkésőbb a film felétől ki lehet következtetni. Működik, adja magát, de nem elég. A Vivarium kicsit olyan, mintha az Alkonyzónát kevernénk a Black Mirrorral, s mindezt leöntenénk egy Ideglelés-szerű őrült pszichohorrorral. Nincs benne semmi extrán ijesztő vagy durva, mégis félelmetes, amit látunk. Iszonyatosan nyugtalanító alkotás ez, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy tetszett, de valahogy egy másodpercre sem tudtam róla levenni a szemem. Egy igazi bizarr szörnyszülött