”Földiekkel játszó égi tünemény” – Color Out of Space kritika

A Gardner család egy vidéki házban él, messze a várostól. A szülők három gyerekkel tengetik itt napjaikat, megvan a saját problémájuk, de alapvetően boldogok. Egy nap meteorit csapódik a telkükre, ami furcsa, foszforeszkáló fényt bocsájt ki. Hatására megváltozik a természet, majd hőseink is egyre furcsábban kezdenek viselkedni.

A Color Out of Space Lovecraft kevésbé ismert műveinek egyike, népszerűsége nem mérhető a Cthulhu hívásáéhoz vagy a Re-Animátoréhoz, de 1987-ben már készült belőle film, Az átok címmel. Az egyébként 1927-es novellát Stanley modernizálta, Gardnerék története ugyanis napjainkban játszódik. Az egyszerű, mégis remek húzás aktuálisabbá tette az alapanyagot. Az alapsztori végtelenül egyszerű, a becsapódó meteorit okozta bizarr eseménysorozatnak vagyunk tanúi, amint elindul egy láncreakció, bekebelezve a természetet és az élőlényeket. Habitusában Alex Garland Expedíciójára emlékeztet a film, több helyen is szembetűnő a hasonlóság.

Mindkét alkotásban egy ismeretlen, földönkívüli erő dolgozik és alakítja át világunkat. A különbségek főleg a stílusjegyekben mutatkoznak meg. Míg Garland filozofikusabb utazásra invitált minket, addig Stanley klasszikusabb sci-fi horrort alkotott. Jelen esetben is átfordulhatott volna egy ügyes szimbolikájú agyrúgásba a cselekmény, de az utolsó néhány percen kívül inkább a tradicionálisabb vonalvezetést követi, ám ez cseppet sem baj. A konfliktus, a bonyodalom, a misztikum szépen fokozatosan kúszik be a képbe, a direktor nem siet sehova, de pont úgy és akkor adagolja a kulcspillanatokat, ahogy, illetve amikor szükséges. Nem tudjuk, mi történik vagy miért, mindössze annyi derül ki, hogy köze van a meteorithoz. Nincs túldramatizálva, agyoncizellálva, az UFO-jelenség kellően árnyalt és cseppet sem tolakodó. Kár kis zöld űrlényekre számítani, a lényeg, ahogy a cím is mutatja, a szín, és amit rejteget.

Kiválóan működik Stanley arányérzéke, ahogy a kezdeti sejtetés után lassacskán átvált testhorrorba. Egyre feszültebb jelenetek váltogatják egymást, amorf kreatúrák tűnnek fel, hogy a zárásra teljesen kivetkőzzön magából az összkép. Nincsenek válaszok, ami zavaró lehet, de a befejező monológ a maga módján gondoskodik róla, hogy ne feltétlenül akarjunk ebben filozófiai mélységeket keresni.

Nicolas Cage szerencsére kicsit összekapta magát, és már nem ötévente tűnik fel nézhető filmben, noha az igazsághoz tartozik, hogy minden ötödik nézhetetlen fércmunkájára jut egy ehhez hasonló, vállalható darab.

A Color Out of Space elsülhetett volna teljesen másként is, de egyáltalán nem baj, hogy a végeredmény ilyen lett. Sőt, hiánypótló sci-fi horror született, melyből kihozták a maximumot, ráadásul a szuper képi világgal, valamint az egyedi atmoszférával sikerült megidézni a Lovecraft-hangulatot. Csokonai soraival lehet talán a legjobban összefoglalni Stanley művét, mely tényleg egy „földiekkel játszó égi tünemény”.