Új Vénusz születhet a páterdombi műteremben

A hazatérésnek már mintegy két esztendeje, és a korábban ékszerészként, ötvösként nevet szerzett alkotó azóta is keresi helyét a szűkebb pátria művészeti térképén.

Jelentős lépés e folyamatban, hogy kibérelte a várostól az egyik páterdombi műteremlakást, Szabolcs Péter szobrászművész műteremgalériája fölött rendezkedett be. Pihen még néhány kicsomagolásra váró doboz a sarokban, de képei már a falakon díszlenek, a festőeszközök hadrendben állnak, s polcra kerültek a több százmillió éves fosszíliák is, melyek gyűjtésére még Malagán kapott rá. Kezdi magát otthonosan érezni e falak között, akárcsak a pár hete befogadott koromfekete cica, aki lelkes hiábavalósággal kapkod a falon megvillanó fényfoltok után.

– Nyitott műtermet szeretnék működtetni, ami nemcsak az alkotáshoz, hanem szakmai, társasági eszmecserékhez is hát­teret kínál – szól terveiről. – Régi ideám, hogy a művészeknek van „közös dolguk”, hogy egymás ötleteinek, tapasztalatainak meghallgatásából, összegyúrásából nagyszerű dolgok születhetnek. Késztetést érzek magamban, hogy katalizátorként erősítsem e folyamatokat, amelyek eredményeként színesebb, pezsgőbb képzőművészeti élet jellemezhetné Zalaegerszeget. Saját lendületemen túl január 1-jétől némi felhatalmazással is bírok ehhez, ugyanis amolyan külsős képzőművészeti organizátorként szerepet kaptam a városi hangverseny- és kiállítóterem életében. Kértem három hónapnyi „próbaidőt”, amíg jobban megismerem a partnereket, s felpörgök a kellő fordulatszámra. Szeretném tágan értelmezni ezt a megbízatást, s közreműködni abban, hogy minél több izgalmas, „ropogós” képzőművészeti esemény gazdagítsa a város életét. Nyilván nincs még a kezemben minden szál, de dolgozom rajta, s ebben kamatoztathatom a spanyolországi évek alatt szerzett tapasztalataimat is. Optimizmusomat táplálja, hogy például a Seuso-kincsek zalaegerszegi bemutatója 25 ezer látogatót vonzott, ami azt bizonyítja, hogy nem mindig csak ugyanazt az ötven embert lehet megszólítani egy kiállítással. Seuso-kincsből persze csak egy van, de további jó példák is akadnak. Nagyon szimpatikus kezdeményezés volt számomra egyebek közt a ZAZEE kulturális egyesület 2018. decemberi aukciója, nem is szólva a lendvai várgaléria tárlatairól. Egy karnyújtásnyira tőlünk az európai képzőművészet óriásai kerültek paravánra, Vasarely, Kokoschka, Rembrandt, Goya, Picasso, Miró, Dalí és Chagall. Úgy érzem, ha Zalaegerszeg megrendezhetne például egy Csontváry-kiállítást, az is hasonló érdeklődést válthatna ki a régióban.

Tény, egy Csontváry-kiállításhoz édeskevés az elhatározás, de Müller Imre úgy véli, kellő ambícióval és befektetett energiával az elérhetetlennek tűnő célok is becserkészhetők. A szakmai mellett közösségi rendezvényekben ugyancsak gondolkodik. Fantáziát látna például abban, hogy az őszi vadpörköltfesztiválon önálló csa­pattal indulnának az egerszegi képzőművészek.

– A színészek évek óta jelen vannak a hasonló megmozdulásokon, csapatként is megmutatják magukat, szerintem a képzőművészekben is dolgoznak ilyen erők. Biztosan akad köztük, aki kiválóan főz, szeretném, ha nekünk is volnának ilyen közös történeteink.

Tudakoljuk, mi hozta haza Andalúzia kies kikötővárosából, Malagából.

– Sokaktól hallottam, nem vagyok komplett, hogy odahagytam a tenger, a napfény, a pálmafák birodalmát. A környezet persze tényleg varázslatos volt, de talán pont ettől egyfolytában azt éreztem, hogy nyaralok. Én pedig nem tudok egész éven át ebben a hangulatban élni, egyszerűen máshogy vagyok bekötve. A lelkem, a szellemem mégis­csak magyar, sok volt a kék égből, hiányzott az évszakok váltakozása, az élet itthoni szervezettsége, ritmusa. A művészeti élet kínált ugyan sikereket, de azt is meg kellett tapasztalnom, hogy mindig előnyt élveztek a helybéliek. Ez a tökéletesen megérthető jelenség rádöbbentett, hogy ott kellene befektetnem az energiáimat, ahol én is tősgyökeresnek mondhatom ma­gamat. Emellett időközben a szüleim sem lettek fiatalabbak, nyugodtabb vagyok, hogy a közelükben tudhatom magam.

Felvetjük, nem ő az első, aki úgy érzi, pezsdíteni hivatott a megyeszékhely képzőművészeti arculatát. Honnan az inspiráció?

– Talán családi örökség a tenni akarás. Sok pofont kaptam már az élettől azért, mert túlzott lendülettel vetettem bele magamat ügyekbe, vagy előbb léptem bizonyos dolgokban, mint ahogy azt az idő megérlelte volna. Mégsem hasaltam igazán nagyokat, mert mindig motoszkált bennem egy B terv. Mostanra azért a koromból fakadóan már óvatosabb is vagyok…

Az ifjúság vehemenciájának felemlegetése „évfordulós” emlékeket csal elő. Decemberben volt harminc éve, hogy Romániában kitört a rendszerváltó forradalom, ami a kelet-európai változások legvéresebb mozzanatává fajult. Müller Imre akkor 21. életévét taposta.

– Erdélyhez nagyon erős érzelmi szálak fűzik a családunkat, többször jártunk ott, sőt, még egy fogadott bátyra is szert tettem, akinek ’88-as „kimenekítésében” jelentős szerepünk volt. Mindezek fényében 1989 decemberében felfokozott lelkiállapotban követtük az eseményeket. A forradalmi hangulat elsőként Temesváron izzott fel Tőkés László kilakoltatása miatt, majd tíz nap alatt a rendszer teljes összeomlásához vezetett. A véres összecsapások hírére december 23-án édesapámmal felkerekedtünk, hogy az egerszegi gyógyszerészek által összeállított egészségügyi segélycsomaggal eljussunk Erdélybe. Másnap hajnalban már a határnál jártunk, ahol spontán mód összeverődött egy konvoj. Egy svájci kocsi szintén gyógyszereket, inzulint s más készítményeket hozott, egy másik család rokonokat akart kimenekíteni, és volt köztünk egy magyar pék is, aki úgy megrakta az autóját kétkilós kenyerekkel, hogy a veknik közé szorulva alig fért hozzá a sebváltóhoz. A Ladánkra vörös keresztet akartunk ragasztani, de a katonák szóltak, hogy ne tegyük, mert ettől könnyű célponttá válunk. Valahonnan csatlakozott hozzánk egy francia tévéstáb is. Üresek voltak az utak, így ott robogtak mellettünk a szomszédos sávban, onnan forgattak. Az operatőr derékig kilógott a kocsiból, nagyon furcsa volt, pont, mint a filmekben… Az aradi kórházban megrázó állapotok fogadtak bennünket, épp akkor hoztak be harckocsival egy súlyosan sérült, vérző katonát. Továbbküldtek bennünket a kórház raktárához, ahol már egyetlen ablakon sem volt üveg. Miközben sietve kipakoltunk, végig hallottuk a puskaropogást. Mesterlövész voltam a katonaságnál, tehát elvileg tisztában lehettem a veszéllyel, de ez akkor eszünkbe sem jutott. Mint ahogy az sem, mi lenne velünk, ha más fordulatot vesznek az események, hiszen a Ceausescu házaspárt csak másnap ítélték halálra. A visszaúton az emberek egész kötegnyi levelet bíztak ránk feladásra, mert Romániában a posta sem működött. Az egész útról az maradt meg bennem legmélyebben, hogy milyen jó érzés volt részese lenni egy fontos, közös célnak.

A múltidézés után vessünk egy pillantást Müller Imre aktuális palettájára is. Milyen művek megszületéséhez szolgálhat színhelyül az új műterem?

– Több ötletem is kibontásra vár, ezek egyike az új Vénusz születése. Mindenki ismeri Botticelli festményét a kagylóból kilépő Vénuszról, akit angyalok és virágok öveznek. A mai nő­ideál, vagyis az új Vénusz, valami egészen más. Szentelnék ennek egy festményciklust, ami a 21. századi női szerepek kényes egyensúlyát is érintené.